Tegnap, csütörtökön este nagyon igyekeztem, hogy a tévé képernyője elé kerüljek. Kíváncsi voltam ugyanis Cseh Lászlóra, vajon mire lesz képes egy jóval a várakozás alatti szereplés vége felé. Nem is indokolatlan volt a törekvés, hiszen a kőbányai úszó huszáros hajrája mindenkit meggyőzött arról, hogy ez az igazi arca, az igazi formája. Vagy talán még ennél is jobb.
Az ExCeL komplexumban a sajtóközpontban 17 monitort számoltam meg, s biztosra vettem, hogy az egyik leglátványosabb sportág döntőit könnyedén nyomon követhetem. Nem egészen így volt, ugyanis a technikai személyzetet kérvén, kapcsoljanak az úszásra az egyik képernyőn, erre rámutattak a vízilabdát közvetítőre. (S azt is hangsúlyozták: úszás pedig nincsen.) Bár ott éppen az angolok kaptak nagy verést az amerikaiaktól, de azért ők feltehetően mégis szívesebben vették volna, ha jómagam is leragadok ennél az eseménynél. Nem csekély küzdelem végén azonban mégis csak megtalálták az úszást, így egyenesben élvezhettem Cseh Laci kemény helytállását, parádés utolsó ötven méterét, amelyen végül hátrányos helyzetből megszerezte a bronzérmet.