Ma ünnepelné a kilencvenötödik születésnapját minden idők egyik legjobb magyar futballistája, az Aranycsapat középcsatára.
Hidegkuti Nándor 1922. március 3-án született Óbudán. 1934-ben kezdett el futballozni az Ujlaki FC-ben, 1937 és 1943 között játszott a Gázgyárban, 1943 és 1945 között pedig az Elektromosban. 1945-ben rövid ideig a Herminamezei AC-t, majd 1946-tól 1958-ig a korszakban többször is nevet váltó az MTK-t szolgálta.
1945. szeptember 30-án a Herminamezei AC-ból lett válogatott. Így emlékezett vissza a debütálására: „Fél órával a kezdés előtt értem ki a pályára, hogy megnézzem a mérkőzést. Szó sem volt arról, hogy én játszom! Hát a kapuban rohannak ám hozzám, hogy azonnal vetkőzzem, benne vagyok a csapatban. Szusza ugyanis megsérült, s nem volt kijelölve tartalékcsatár. Már előzőleg is kerestek a lakásomon. Végül kölcsönfelszerelésben játszottam. Amint mondják, jól. Két gólt lőttem.”
Félelmetes eredményességgel kezdett a nagyválogatottban. Az első meccsén, a fentebb említett, a románok ellenin két gólt vállalt, azonban ezzel a produkciójával sem győzte meg Gallowich Tibor szövetségi kapitányt, aki legközelebb majd’ két év múlva tette be a csapatába. 1947. augusztus 20-án, a bolgárok elleni 90 percen három találattal hálálta meg az újabb lehetőséget. Nyíltan beszélt a körülötte kialakult helyzetről, valamint kedvenc posztjáról: „A nagy formámat főleg annak köszönhetem, hogy sikerült felszednem három kilót. Sokkal jobb erőben érzem magam, több bennem a vállalkozó szellem és az önbizalom. Jobbösszekötőt játszom legszívesebben.”
1947-ben Balkán Kupa-győztes lett a nagyválogatottal. 1951-ben Főiskolai Világbajnokságot (FVB) nyert Berlinben. 1952-ben olimpiai aranyat vehetett át Helsinkiben. 1953-ban Európa Kupa-győztes volt Rómában – ő szerezte az első gólt a stadionavatón az Örök Városban –, 1954-ben világbajnoki ezüstérmes Svájcban.
Az Aranycsapatban eleinte több csatárposzton is játszott, majd a hátravont középcsatárposzt tökéletesítőjeként vált kihagyhatatlanná. Élete egyik legjobb játékát az 1953-as londoni 6:3-on nyújtotta. Bár ritkán lőtt bombagólt, a Wembleyben láthattak egyet tőle. Az akkor még sportszerűségéről híres angol publikum megtapsolta.
Sikerei voltak az MTK-val (illetve az utódvariációival, a Bp. Textilessel, a Bp. Bástyával és a Bp. Vörös Lobogóval): 302 mérkőzésen 222 találatot ért el. 1951-ben, 1953-ban és 1958-ban bajnoki aranyéremmel zárta társaival a szezont, 1955-ben a Közép-európai Kupát, 1958-ban a Magyar Népköztársasági Kupát emelhették a magasba. Egyéb bajnoki érmei: ezüst (1948–1949, 1950, 1952, 1954, 1955, 1957), bronz (1949–1950, 1956 – nem hivatalos bajnokság).
1956-ban – ámbár ajánlata annyi volt, mint égen a csillag – őt nem kapta el a világlátás láza, itthon maradt, azonban az idő lassan fölötte is eljárt. Igaz, játszott még az 1958-as vébén is, illetve abban az idényben bajnoki címet nyert a rutinos MTK-val. A Diósgyőr elleni bajnokin, 1958. július 13-án elbúcsúzott az élvonaltól. (1962-ben az Észak-Budai Vendéglátó SC-ben még láthatta őt futballozni a nagyérdemű, már edzői pályafutása során, Olaszországból hazatérve, baráti gesztus gyanánt bújt szerelésbe pár meccs erejéig.)
Rendkívül eredményes pályafutás végére tehette ki a pontot: az A-válogatottban 1945 és 1958 között 69-szer jutott szóhoz, és fellépésein 39 gólt könyvelhetett el.
A visszavonulását követően a Könnyűipari Minisztérium tisztviselőjeként alkalmazták A civil elfoglaltságaival párhuzamosan edzősködni kezdett, az MTK tartalékjainál kóstolt bele a szakmába (1958–1959). A következő évadot már a nagycsapat kispadján töltötte (1959–1960). 1960 októberében az MTSH engedélyével Firenzébe szerződött, és technikai igazgatóként (direttore tecnico) 1961-ben olasz bajnoki címet, Kupagyőztesek Európa-kupáját, valamint Alpok Kupát nyert a Fiorentinával. 1962. május 10-én ő irányította a toszkánokat a glasgow-i KEK-döntőben az Atlético Madrid ellen (1:1), ám a megismételt fináléban már Ferruccio Valcareggi. (Ki is kaptak a „violák” 3:0-ra Stuttgartban, a chilei világbajnokság miatt szeptember 5-én megrendezett mérkőzésen.) 1962 nyarán áttelepült Mantovába. Észlelhette is azonnal a minőségi különbséget, miután Újpesten sima, 4:0-s vereséget szenvedett új csapata a válogatottjai nélkül kiálló Dózsától.
1963-tól 1965-ig pazar időszakot töltött a Győri ETO-nál. Megnyerte a kisalföldiekkel az 1963. őszi bajnokságot, 1965-ben a Magyar Népköztársasági Kupát, és BEK-elődöntőt vívott velük a Benfica ellen. 1964-ben is döntős volt a zöld-fehérekkel, ám akkor a Bp. Honvéd Komora Imre találatával 1:0-ra jobbnak bizonyult.
1966. januárban Győrből átment Tatabányára szakvezetőnek, az esztendő végéig maradt a Bányásznál. 1967-ben az MTK trénere lett. Az év elején adta le szakdolgozatát a Testnevelési Főiskola tanulmányi osztályán a Támadás és védekezés egysége a korszerű labdarúgásban címmel. 1968-ban elhódította a kék-fehérekkel a Magyar Népköztársasági Kupát, a Bp. Honvédot verték meg a trófeáért 2:1-re a Népstadionban. Játékosként egyszer, edzőként kétszer került a birtokába az ezüstveret.
1968 őszétől a Bp. Spartacus mestere volt, négy szezonon keresztül készítette fel a „szövetkezetieket”. 1972-ben a lengyel Stal Rzeszów gárdáját vezette, 1973 tavaszán már az Egri Dózsa együttesét kormányozta.Egerből ment ki Egyiptomba, ahol az arabvilág kedvencét (al-Ahly) bízták a gondjaira. Ötször megnyerte a kairói piros-fehérekkel az ottani bajnokságot (1975, 1976, 1977, 1979, 1980), a sorozat „hiányzó” esztendejében, 1978-ban pedig a kupát.
1981 és 1983 között a Salgótarjáni BTC szaktanácsadójaként dolgozott, aztán újból külföldön tevékenykedett. 1983 és 1985 között szakmai észrevételeivel az al-Ahly Club Dubai munkáját segítette. 1988-ban megkapta az MTK örökös bajnoka tiszteletbeli címet. 1997-ben visszatért a fáraók földjére, és az alexandriai al-Ittihad al-Szakandary szaktanácsadója lett.
Hidegkuti Nándor 2002. február 14-én hunyt el Budapesten. Az óbudai temetőben nyugszik. 2002 óta a nevét őrzi az MTK azóta újjáépített stadionja.
