Új sorozattal jelentkezik partnerünk, az Esti Hírlap: az élsport legkülönbözőbb alakjait kérdezik, hogy jutottak el idáig. Ezen a hétvégén Rosta Miklós válaszol.
– Miért választottad pont a kézilabdát?
– Nagyon egyszerű, a testneveléstanárunk ugyanis kézilabdázott az általános iskolában, így ez a sport volt a hangsúlyos. Persze azért más sportágakat is kipróbáltam: voltam igazolt focikapus, testvéremmel együtt rúgtuk a bőrt a falu csapatában, de amikor az NB I/B-be kerültünk kézilabdában, már napi két edzésünk volt, és választani kellett. De három hónapig eveztem is. Mondták, hogy az nagyon jól fejleszt fizikálisan, ami tényleg így van, tetszett is.
– Utóbbit miért hagytad abba?
– Nem tudtam úszni, így eléggé bennem volt a frász…
– Azért gondolom, azért rengeteg olyan pillanat volt, amire azt mondhatod, megérte, hogy nem lett belőled focikapus vagy fuldokló evezős…
– Igen, a kézilabda rengeteg szép pillanatot adott: életem első NB I-es mérkőzése, az első válogatott mérkőzés, vagy a válogatottal elért eredmények – ezek mind-mind meghatározó pillanatok. Persze az életemnek azóta sokkal fontosabb része, hogy szerető feleségem és két gyönyörű gyermekem van.
– Akik egyébként szintén kézilabdáznak, ha jól tudom.
– Szerettem volna, ha sportolnak, de nem akartam erőltetni semmit. Valahogy mégis törvényszerű volt, hiszen sokat jönnek engem megnézni, így szinte a csapattársaim között nőttek fel. De örülök neki, szerintem a csapatsportok sokat segítenek abban, hogy a sikereket és a kudarcokat egyaránt feldolgozza az ember. Fegyelmezettséget, kitartást követel, személyiségfejlesztő, és közösségi emberré tesz.
