„A stressz káros és kerülendő” – ez a vélekedés mára szinte sztereotípiává vált. Kelly McGonigal pszichológus kutató a legújabb kutatási eredmények alapján rávilágít, hogy ez csak részben igaz; ha ügyesen használjuk, akkor a stressz energiaforrás, a személyiségfejlődés egyik motorja, sőt emberi kapcsolataink gazdagításának fontos segítője is lehet.
Nem a stressz káros a testi-lelki egészségre, hanem ha rossznak tartjuk a stresszt
A stresszt eddig olyan tényezőként tartottuk számon, amely kiemelkedően negatív hatást gyakorol az egészségünkre és az életminőségünkre – kis túlzással azt gondoltuk róla, hogy „öl, butít és nyomorba dönt”. Kelly McGonigal, a Stanford Egyetem kutatópszichológusa meglepő tudományos eredményekkel találkozott az elmúlt években: nem maga a stressz vezet káros következményekhez, hanem ha rossznak tartjuk a stresszt. Egy kutatás szerint azok, akik úgy érzik, stresszes az életük, és úgy vélik, ez a stressz káros, nagyobb valószínűséggel halnak meg azokkal összehasonlítva, akik kevesebb stresszről számolnak be, és azokkal összevetve is, akik sok stresszről számolnak be ugyan, de azt nem élik meg negatívan. Vagyis nem a stressz öl, hanem a stresszel kapcsolatos negatív hiedelmek? – az egészségpszichológus McGonigal korábbi ismereteit alapjaiban rengették meg ezek a kutatási beszámolók, és arra sarkallták, hogy mélyebben beleássa magát a stresszkutatások legfrissebb eredményeibe.
S mindaz, amit talált, új alapokra helyezte a stresszhez való hozzáállását, egyúttal izgalmas anyagot szolgáltatott könyve megírásához. A szerző végül arra jutott, hogy a stressz nem olyasvalami, amit kerülnünk kell, hanem amivel érdemes összebarátkoznunk – a saját érdekünkben. Mert így a stresszből származó energiát nem arra fordítjuk, hogy mindenáron csökkentsük a szorongást és az idegességet, hanem arra, hogy jobban teljesítsünk – hogy sikerrel oldjuk meg az előttünk álló kihívásokat.
A könyv új értelmezési keretet kínál: életünk buktatóit, sőt hányattatásait olyan lehetőségeknek láthatjuk, amelyekből tanulhatunk, és amelyek által fejlődhetünk. A megpróbáltatások többé nem azzal járnak, hogy izolálódunk és elmagányosodunk, hanem alkalmat adnak a kapcsolatteremtésre. A gyomorszorítás, a tenyerünk izzadása és a szapora légzés immár nem annak a jelei, hogy „menten szétesünk”, hanem annak, hogy extra erőfeszítésre vagyunk képesek.
Kelly McGonigal utazásra hív: a tudományos eredmények, a példaértékű személyes történetek, valamint a stresszt újragondoló és átalakító gyakorlatok során végighaladva új szempontok és módszerek birtokába jutunk, amelyekkel új színben látjuk a nehézségeket és hatékonyabban tudjuk kezelni őket.
Részletek a könyvből:
Mindenkinek megvan a maga Csomolungmája, legyen az egy megmászandó hegy vagy egy magunk választotta körülmény. Mindenképpen fontos az az út, amelyen járunk. El tudjuk képzelni, hogy valaki épp a Csomolungma Lhoce-oldalán kaptat és felsóhajt, hogy „istenem, milyen bosszantó!”? Vagy azt, hogy mialatt az első éjszakát tölti a hegy „halálzónájában”, azt mantrázza magában, hogy egyáltalán nincs szüksége erre a stresszre? A hegymászó tisztában van azzal, hogy hol a stressz helye az összképben. Személyes jelentéssel bír számára, hiszen ő választotta. Az ember akkor érzi legnagyobb valószínűséggel, hogy a stressz áldozata, ha elfelejti, hogy mi az a nagyobb összefüggésrendszer, amelynek részeként kibontakozik a stressz.
A stressz biológiájáról alkotott teljesebb kép segít megérteni, miért éljük át a nap során ezeket a folyamatokat, és hogy miért nem kell valamiféle hibás működés jeleiként felfognunk őket. Ha az iskolára készítjük fel a gyerekünket, egy sok kellemetlenséget okozó munkatársunkkal próbálunk meg kijönni, egy kritikára gondolunk vagy egy barátunk egészsége miatt aggódunk, akkor azért indulnak be bennünk stresszreakciók ezekben a helyzetekben, mert valami olyan forog veszélyben, ami számít nekünk. És ami a legfontosabb: azért alakul ki a stresszreakció, hogy segítsen cselekednünk. Stresszt élünk át, amikor veszélybe kerülnek a céljaink, úgyhogy a tettek mezejére kell lépnünk. Stresszt élünk át, amikor veszélyben vannak az értékeink, ezért megvédjük őket. Stresszt élünk át, amikor össze kell szednünk a bátorságunkat. Stresszt élünk át, hogy azt érezzük, összetartozunk másokkal. És stresszt élünk át azért is, hogy tanulni tudjunk a hibáinkból.
Szánjon rá néhány percet és nevezzen meg az életében egy olyan időszakot, amikor sokat gyarapodott, gazdagodott a személyisége – egy olyan fordulópontot, amely pozitív változásokat jelentett vagy egy új cél megtalálását hozta. Ha már megvan, hogy mikor történt mindez, akkor gondolja át a következőket: elmondható-e erre az időszakra, hogy stresszes volt?
Amikor ezt a kérdést felteszem szakmai műhelyeken, csaknem mindenki jelentkezik és egyetért, hogy igen, a személyes növekedéshez vezető időszak meglehetősen sok stresszel járt. Ez a stresszparadoxon, a maga pőre valóságában: hiába szeretnénk kevesebb stresszt az életünkben, valójában a nehéz időkben nyílnak meg a fejlődés lehetőségei. Nem új az az elképzelés, hogy a nehézségek hatására fejlődik az ember. Minden nagy vallás és számos filozófia ezt hirdeti, és még az olyan klisékben is megtalálhatjuk, mint „ami nem öl meg, az megerősít”.
