Örvendetes tény, hogy a kézilabdázás egyre népszerűbb hazánkban. Lassan már a legelfogultabb labdarúgó szurkolók is belátják – be kell látniuk -, hogy sportáguk hajdani népszerűsége már régen a múlté – ha valahol ezer nézőnél több tekinti meg az NB I-es bajnoki találkozókat (azért még akad néhány, ilyen csapat), akkor annak már nagyon lehet örülni.
Bezzeg a kézilabda, szó szerint szárnyal. es itt nem csak a Szeged – Veszprém rangadóra gondolok, ahol minimum három és félezer ember szorongott a lelátókon. Vác, Gyöngyös és még számos, igazán nem világváros is rendre 500-1000 embert számlálhat bajnoki meccsein, a lelátókon.
Persze a Szeged – Veszprém meccsek külön kategóriát képviselnek, immár évtizedek óta. Ebben a párosításban a Szeged a Dávid a Veszprém pedig a Góliát. A saját szurkolótáborokon kívül a többség feltehetően mindig a kisebbnek, a gyengébbnek véltnek szurkol. Ezért is okozott még nagyobb meglepetést a szegedi siker, mert a papírforma sosem erről szól. Ám, hogy ez megtörténhetett, abban nagy valószínűséggel a két edző konkrét felkészülésének különbözősége is benne lehetett.
