Miközben az országnak éppen elég baja van a koronavírus fertőzésekkel, amelynek következményei miatt akár többszázezren is elveszíthetik állásukat, megélhetésüket, a labdarúgókkal külön meccseket is kell megvívni az extra fizetéseik esetleges csökkentéséről, illetve annak mértékéről. Jómagam elhúzódó tárgyalásokra számítok, nem egy helyen méltatlan folytatásra, akár ügyvédek újabb, jól jövedelmezhető „bizniszeire” is.
Törőcsik András ágyba várta volna a reggelit
Szeretnék mindenkit megnyugtatni: nem örülök, hogy ennyit kell pénzügyekkel foglalkozni, miként azt is kijelentem: senkinek a zsebében nem szeretnék kotorászni! Bizonyos tények mellett viszont nem tudok és nem is akarok szó nélkül elmenni. Alig néhány napja írtam „Túlfizetett élsportolók nyavajgásai” cím alatt néhány, keresetlen sort két olyan személy megnyilvánulásaival kapcsolatosan, akik messze a magyar átlag fölött éltnek ésa élnek, ám ennek ellenére gond nélkül siránkoznak. Megnyugtatásomra Olvasóim döntő többsége egyetértéséről biztosított a leírtakkal kapcsolatosan..
Erre most itt vannak a mi aranylábú legényeink, akiknek tudása finoman szólva sem veri a világszínvonalat, ám igényeik és anyagi lehetőségeik – az utóbbi években különösen – mértani haladvány szerint nőttek-nőnek. Ha igaz, amit jómagam a két szememmel is olvashattam: a magyar labdarúgó NB I-ben hárommillió fölött van az átlagkereset? (Hivatalos cáfolatot, módosítást szívesen leközölnék!)
Erre mit ad Isten!? Arról is értesülhettem, hogy „Már húzzák a nadrágszíjat”, tehát megkezdődtek a tárgyalások a „fiúkkal”, de ezek leginkább még csak az első egyeztetések. Magyarán szólva több fordulóra lehet számítani az időközben már „kiokosított” profikkal, akik a játékban ugyan csak szerény kezdők, követelőzésben viszont állják a versenyt náluk sokkal jobb focistákkal is.
Élénken emlékszem az 1982-es, argentínai világbajnokságon történtekre. Így arra is, hogy a maiaknál egyébként sokkal tehetségesebb, de talentumait aprópénzre váltó Törőcsik András azzal állt elő, hogy „bezzeg a nyugati menőknek ágyba viszik a reggelijüket”. Mintha attól lettek volna jobb játékosok? Ilyen és hasonló badarságok mindig felszínre kerülnek, ám azt gyanítom: nem attól jobb a spanyol, az angol, a német vagy éppen az olasz bajnokság átlagszínvonala oktávokkal, mert ott jobban kényeztetik a játékosokat. A titok nyitját sokkal inkább a szakmai részletekben kell(ene) keresni, kezdve a kiválasztástól, az emberi és szakmai nevelés útvesztőinek végigkövetésével folytatva. A magyar labdarúgás ugyanis évtizedek óta nem tud számottevő előrelépést felmutatni sem válogatott, sem klubszinten, hiába zúdítják a sportágra a milliárdokat szinte számolatlanul. Ráadásul a kluboknál elharapódzott külföldiek inváziója sem hozott javulást, hiszen közöttük csak elvétve vannak olyanok, akik érdemben jobbak, mint hazai csapattársaik.
Amiben viszont biztosan adott a folyamatos javulás, az a villámgyorsan emelkedő szerződési, aláírási és ki tudja, milyen címeken kapható vagy kikövetelhető összegek nagysága. Most pedig, amikor a messze túlfizetett „labdabűvölőknek” egy kicsit meg lehetne mutatniuk, hogy a tisztesség még nem egészen veszett ki belőlük, kezdődik a huzavona. Leginkább persze a kulisszák mögött, kínosan ügyelve a „fiúk” személyiségi jogaira!
Végül azt is elárulom, mit kellene tenniük ezeknek az indok nélkül és értelmetlenül túlfizetett primuláknak. Kapásból le kellene mondaniuk minimum a pénzük feléről! Így akár nemzeti hősök is lehetnének, miközben még akkor is a magyar átlagember lehetőségeinél négy-ötször több pénz ütné a markukat. Ilyesmiről azonban szó sem lehet. elvégre ők labdarúgók, akiknek minden egészen más alapon és más alapokból jár, mint másoknak.
Ők a mi élősködőink. Ebbe végképp bele kell törődnünk?
(jochapess / Jocha Károly)
