Sokadik, de koránt sem az utolsó fejezetéhez érkezett a Nagy László válogatottságáról szóló történet. Mint kiderült, Sinka László, a Magyar Kézilabda Szövetség (MKSZ) elnöke is meglátogatta a balkezes óriást Barcelonában, aki a tegnapi sportnapilap tanúsága szerint a lap főmunkatársát is fogadta.
Okosabbak viszont egyelőre továbbra sem lettünk. A terjedelmes összeállításból talán egy fél mondatot kell most kiemelni, amely így szól: „fájdalom, nem jutottunk közös nevezőre.” Ennél többet azonban sem Nagy László, sem az általunk megkérdezett Sinka László sem árult el. Sinka szerint ő mindent elmondott, ami ez ügyben fontos, szükséges és észszerű, nincs több érdemi mondandója. Döntést is csak Nagy hozhat, amennyiben a kapitány a következő alkalommal is behívja.
A kérdés csupán az, miért ne hívná be Csoknyai István legközelebb is Nagy Lászlót a válogatottba, amikor már a puszta jelenléte is jótékony hatású az együttesre? A másik kérdés pedig az: meddig lehet ezt a halogatást eljátszani? Feltehetően az áprilisi, Pannon Kupára Nagy, ha akarna, sem tudna hazajönni. A világbajnoki selejtező előtti közös felkészülés az egészen más helyzetet kínálhat, hiszen addigra véget ér a Barcelona programja is. Így elvileg Nagy Laci akkor már jöhet – ha akar. Érzésem szerint ez az utolsó lehetőség, amikor még egyáltalán van értelme a jövetelének, mert ha netán nem jut tovább nélküle a válogatott, akkor gyakorlatilag „ugrik” az olimpiai részvétel is. Egy ilyen kifejletet követően pedig már egyszerűen nem lenne értelme beállnia a magyar csapatba.
Azt még feltételezni sem merem, hogy Nagy Lacinak ez lenne a szándéka: kivárni, amíg értelmetlenné válik szereplése a nemzeti együttesben, s akkor – jobb híján – már nyugodtan állhat rendelkezésre a spanyoloknál.
Ezt a változatot többszörösen zárójelbe téve is el kell mondani: ha netán mégis a spanyol válogatott mellett döntene még a Vb-selejtező előtt (!), akkor nem könnyű szívvel, de azt is el kell fogadni. Más kérdés, milyen lehet az ő szájíze ott, ahol ő mégis csak egy befogadott lehet. Olyan, mint Sterbik Árpád, aki magyar létére egy hónap alatt megkapta annak idején, Veszprémbe érkeztekor az állampolgárságot, miközben folyamatosan hangoztatta: nem véd Magyarországnak, csak a szerbeknek, mert ő ott lett jó kézilabdázó.
S mi lett a történet vége? Láthattuk az ausztriai Európa-bajnokságon: az újdonsült „spanyol” hogy hajbókolt az egész válogatottnak, s különösen pedig kapustársának, Hombradosnak. Mindezt azzal a mesével megelőzve, hogy mindez azért történik, mert nagyon szeretne olimpiai bajnok lenni.
Hát ami Sterbiket illeti, bohóckodjon csak tovább legújabb hazájában. A mese érdemi része pedig nagy valószínűséggel nem valósul meg, mivel Spanyolország olimpiai győzelme finoman szólva sem valószínű. Ami ennél sokkal fontosabb: remélhetőleg a magyar-spanyol meccset szakkommentáló Nagy Lászlónak is feltűntek Sterbik „mézédes” magánszámai. Ha igen, azt is reméljük, el is gondolkodik ezeken: szüksége van-e neki is hasonló befogadásra?
