Szabó Bence kétszeres olimpiai bajnok lett 1988-ban és 1992-ben, de mindmáig csak felsőfokon áradozik egykori mesteréről, Zarándi Csabáról.
Zarándi Csaba
– Kezdő vívóként mindig csodálattal néztem a vívóteremben, ahogy Csaba bácsinál iskolázott Gedővári Imre, Nagyházi Zoltán és Körmöczi Csaba, különösen Gedő pengeforgatása nyűgözött le. Arról ábrándoztam, hogy egyszer szeretnék én is Csaba bácsinál vívni, és olyan gyors lenni a páston, mint Gedő. Az volt ugyanis a rendszer, hogy a kezdő csoportból csak néhányan kerülhettek át az Öreghez.
– Óriási csalódásként éltem meg, amikor nem én lettem a kiválasztott, de fél év múlva, 16 éves koromban már én is nála iskoláztam. Sokan voltunk, de mindig kivártam a soromat, el se lehetett volna kergetni, csakhogy iskolázzon velem. Amikor már kezdtem bontogatni a szárnyaimat, ő infarktust kapott, szívműtéteken esett át. Olyan megszállottan szerette a kardvívást, hogy még a kórházba is behozatta a feleségével a kardját, hogy ott is kézbe vehesse.
– A kórház után orvosi javaslatra csak négy tanítványa maradhatott: Gedővári, Nagyházi, Csongrádi Laci és én, és bár később voltak cserék, mindig csak négyen vívtunk nála. Jókedvű, jó humorú ember volt, második apánkként szerettük, tiszteltük. Nem állította le, sőt szerette, ha a teremben egyérintőztünk: a közös lábmunkázás, iskolázás és vívás után mindig ezzel fejeztük be az edzést.
– Huszonegy-huszonkét éves közös pályafutásunk során csupán egyszer fordult elő, hogy felemelte a hangját, de annak olyan hatása volt rám, hogy arra a napra ma is emlékszem. Egy délelőtti, kemény keretedzés után úgy gondoltam, délután a Dózsában még iskolázom egy jót, ugyanis akkoriban már partnernek tekintett az Öreg, rám bízta, hogy mit csinálok. Kelletlenül vívtam, csak lötyögtem, hiszen az iskolázást vártam, de ő rám szólt, hogy rendesen csináljam. Azután, miközben már mindent beleadva vívtam, megtisztultam és elszégyelltem magam: hogy lehetek ilyen, amikor ez az ember mindent megtesz értem? Utána egy rövid, intenzív iskolát adott, nem szólt hozzám, de másnap minden rendben volt közöttünk.
Szabó Bence (fotó: jochapress)
– Szerette a szép nőket, és sokat mesélt a kiskutyájáról. Olyan szeretettel beszélt Lilikéről, hogy először azt hittem, a lánya, mire Gedő mondta, hogy Lilike a kutyája. Amennyire a kisujjában volt a kardvívás, annyira nem boldogult a hétköznapi dolgokkal. Például mi segítettünk neki autót venni, vagy a szöuli olimpián elkísértem, mert arany buddha medált akart venni. Szerintem nagyon drágán vette, de ő nem így gondolta.
– A csapatdöntőnk után elmesélte, hogy a szovjetek 8:4-es vezetésétől végig a már a nyakláncán lógó buddhát dörzsölgette, hogy segítsen nekünk. Mindig emlegette, hogy mi tanítottuk meg az oroszoknak a kardvívást, majd, amikor már túlszárnyaltak minket, elutazott Moszkvába tanulni, és hozott egy csomó újdonságot. Egy fiatal vívóval mindent megcsináltatott, és ez a fiú agyonvert minket a frissen tanultakkal. Igen ám, de aztán nem tudott továbblépni, mert nem voltak meg az alapjai. Az Öreg aztán beismerte, hogy ez kísérlet volt, és bebizonyosodott, hogy előbb a technikát kell elsajátítani, arra lehet építeni. Mindig nyitott szemmel járt a világban, nem szégyellt másoktól tanulni, és amit lehetett, ami működött, beépítette a mi vívásunkba.
(Magyar Edzők Társasága / Füredi Marianne)
