Szász Emese sok éven kere4sztül volt első számú tanítványa a négyszeres olimpiai bajnok Kulcsár Győzőnek. A valóban utolsó lehetőséget megragadó Emese így emlékezett mesterére:
Szász Emese. Fotó: Róth Tamás
Első emlékem még gyerekkoromból származik, amikor egy Tokaj Expressz-versenyen a pástbrigád tagjaként segédkeztem. Győző bácsi akkor az olaszok kapitánya volt, és anyukám hívta fel rá a figyelmemet, mondván: attól a bácsitól kérhetsz autogramot, mert nagy vívó volt, négyszeres olimpiai bajnok.
Az volt az első személyes találkozásunk. Akkoriban még nem volt internet, nem tudtam rákeresni, hogy ki is ő. Egyébként az az autogramos Tokaj Expressz-műsorfüzet ma is megvan valahol… Aztán Móna István, a Honvéd szakosztályvezetője fejébe vette, hogy hazahozza Kulcsár Győzőt, és amit ő a fejébe vett, azt meg is valósította. Amikor Győző bácsi hazajött, előtte ment ki Angliába dolgozni az én nevelőedzőm, Kopetka Béla. Egy rövid, átmeneti időszak után így kerültem Kulcsár Győzőhöz, ami óriási változást jelentett az életemben. Míg Béla bácsi szinte baráti viszonyban volt a tanítványaival, Győző bácsi kemény, szigorú, nagyon távolságtartó volt. Egy évet így dolgoztunk együtt, és én nem éreztem jól magam.
Elgondolkodtam, hogy talán nyitnom kellene felé, ezért elkezdtem beszélgetni, pontosabban kérdezgettem őt: milyen volt Olaszországban, hogy él a lánya…Ő válaszolt a kérdéseimre, de ennél több nem történt. Aztán rájött, hogy ez egyoldalú kapcsolat, majd már ő is kérdezett, elkezdtünk beszélgetni, és lassan pótapa és lánya kapcsolat alakult ki közöttünk. A Mester, így nagybetűvel, a teremben kőkemény iskolákat adott, a munka volt a fő, de azért tudta, hogy mikor lehet lazítani.
A magánéletben intelligens, humoros, sztorizós ember, jó társaság volt. Közös pályafutásunk csúcsa a riói olimpia volt, melyre márciusban a hazai Grand Prix-versenyen szereztem meg a kvótát. Utána a Mester kőkeményen megmondta, hogy most olyan munka vár rám, amibe szerinte én nem állnék bele. Dehogynem, feleltem neki, az én vágyam az olimpiai siker. Látta rajtam az elszántságot, és mindketten „beleálltunk” a munkába. Végig hitt abban, hogy kihozza belőlem az eredményt, ha nem hitte volna, bele se kezd…majd egyre biztosabb volt benne, hogy Rióban, a harmadik olimpiámon, sikerül beteljesíteni az álmunkat.
Szász Emese és Kulcsár Győző (fotó: jochapress)
Akkorra már harmonikus volt a kapcsolatunk, ha kértem valamit, partner volt, és minden hülyéskedésben benne volt. Rióban szombaton vívtam, és mondtam, hogy két napig ki se akarok mozdulni a szobámból. Ő ezt elfogadta, és csak kétszer mentünk le enni. A versenyem reggelén kértem, ne beszéljünk az olimpiáról, csak az asszókat számoljuk. Felvette az én hullámhosszomat, és minden csörte után visszaszámolt: már csak három, már csak kettő…
Bizalmat, optimizmust sugárzott a pást mellett a legszorultabb helyzetben is. Akkor és úgy szólt, ahogy kellett. Persze, hosszú út vezetett idáig, próbálgatta, hogy nekem mi jön be, és azt beépítette a módszerébe. Nekem az például nem segített, ha kiabálva mondta el a véleményét, és ezt ő betartotta. 2018 szeptemberében hagyott itt minket a Mester, egyébként szerintem már a szülőszobám ajtajában ott toporgott volna, hogy menjünk edzeni… Új edzőmmel, Peterdi Andrissal – aki szintén Győző bácsi tanítványa volt – most érte is folytatjuk a vívást, megcélozzuk a tokiói olimpiát.
(Magyar Edzők Társasága / Füredi Marianne)
