Világ- és Európa-bajnok is egy személyben Takács Orsolya, akinek további érmei is vannak a nemzetközi vetélkedőkről éppen úgy, mint a hazai bajnokságokról. A magyar női vízilabdázás egyik – 190 centiméteres magassága révén szó szerint is – kiemelkedő egyénisége, aki szerepelt a 2005-ben világbajnokságot nyert magyar válogatottban, amelynek tagjaként tizenegy évvel később a kontinensbajnokságról is aranyéremmel térhetett haza.
Takács Orsolya (fotó: Szaka József)
Orsolya többszörösen is szerencsésnek vallhatja magát, hiszen már kétéves korában rátalált lételemére, az uszodák vizére. Szüleinek és nagyszüleinek mindmáig hálás ezért a „rátalálásért”, amelynek során tizenhat éves koráig úszott, azóta pedig mindmáig a vízilabdázás elkötelezettje.
– Emlékszik még a pólós pályafutása kezdetére?
– Igen. Ha visszatekintek, első edzőmre, Dolnay Ottóra különös szeretettel gondolok, hiszen kezei alatt ismertem meg a sportágat, ő indította el a pályafutásomat.
– Mi adta meg a végső lökést a vízilabdázás irányába?
– Úszásban egy idő után nem a remélt ütemben fejlődtem, így mindenképpen a változtatást kellett választanom. Nem akartam veszni hagyni tíz év edzésmunkáját, ezért kizárásos alapon maradt a vízilabda. A BVSC-ben nem sok jóval kecsegtettek, de ezek a hangok engem nem tántorítottak el. Túl későn kezdek pólózni, ekkora lemaradást már nem lehet behozni – mondogatták. Edzőm, Ottó bá’ viszont napról napra csak biztatott és soha nem mondta, hogy ne érné meg a befektetett munka.
– Miért maradt meg végül a vízilabdázás mellett?
– A legfontosabb tényező az volt, hogy csapatban dolgozhattam. Az úszáshoz képest döntő változást jelentett, hogy mindig társak között lehettem, akik segítettek, vagy támogattak, ha éppen arra volt szükségem. Az is vonzott, hogy a sok munka mellett végül is ez egy játék.
– Faragó Tamás 2005-ben, a világbajnokság évében válogatta be. Mióta ismeri őt?
– Előzőleg csak a tévében láttam, amikor 2001-ben megnyerték a kontinensbajnokságot a lányok. Az év szeptemberében kezdtem pólózni. Személyesen csak 2005-ben találkoztunk, amikor a felnőtt válogatott ellen a juniorok között játszhattam egy edzőmeccsen.
– Van olyan emléke vele kapcsolatosan, ami csak rá jellemző?
– Az edzőmeccs után odajött hozzám és így biztatott: „Orsikám, te egy éve még „fakezű” voltál, de látom, sokat fejlődtél.” Ezután a fellegekben jártam az edzéseken.
– Mennyi ideig volt Faragó tanítványa?
– Mindössze egy esztendő adatott, ő ugyanis a Világliga és a világbajnokság után elköszönt a női válogatottól.
– Milyen emberi és szakmai benyomások maradtak Önben Faragóról?
Faragó Tamás (fotó: jochapress)
– Mindig megmondta a „frankót”. Különleges érzéke van a lényeg meglátására, amit rendre ki is mondott.
– Felfedezője visszavonulását követően maradt-e vele bármilyen kapcsolata?
– A vízilabdázás családias közegének köszönhetően gyakran összefutunk és mindig széles mosollyal köszöntjük egymást.
– Mit kapott személyesen Faragótól?
– A legtöbbet. Azt, hogy vízilabdázó lehettem. Esélyt adott nekem, amit akkoriban nem biztos, hogy sokan megadtak volna. Behívott egy olyan válogatottba, ahol tényleg a világ legjobbjai játszottak. Én pedig nagyon igyekeztem, hogy megszolgáljam ezt a bizalmat. Boldog vagyok, hogy megismerhettem, hogy együtt dolgozhattam vele. Mindmáig hálával és szeretettel gondolok rá és ezúton is gratulálok, hogy bekerült a Nemzet Sportolói közé.
(Magyar Edzők Társasága / Jocha Károly)
