Életem legeseménydúsabb és egyben egyik legélvezetesebb versenyhétvégéjén vagyok túl. Az utazás első pillanatától extázisiban voltam, pedig akkor még egyáltalán nem volt 100%-ban biztos a debütálásom.
Természetesen minden tudásomat beletettem a felkészülésbe, pontosan ugyan úgy, mint az elmúlt versenyek előtt, mivel úgy voltam vele, hogy rajtam semmi se múljon! Minden pillanatban készen akartam állni egy esetleges szerencsés forgatókönyvre.
Megérkezés után az első nap a kipakolásról, boxépítésről szólt, – jelen esetben ez egy hatalmas sátorban volt – ahogy az lenni szokott. Nagyon meleg volt, rendesen ki is merített bennünket a nap, de szerencsére az ezt követő pár napban sikerült magamat kipihenni. Ahogy közeledett a hétvége, egyre valószínűbbé vált, hogy tényleg rajthoz állhatok.
Végül csütörtök este megtörtént a csoda. Nagyon fáradt voltam, épp egy vacsoráról tartottunk vissza a pályára, mely a versenyzőknek és szervezőknek volt tartva, miközben csak görgettem le a Facebook hírfolyamot.
Akkor felfigyeltem egy élő videóra a Zengő Motorsport oldalán, melyen jól látszódott egy nagy fadoboz! Ekkor már tudtam, hogy ez csak egyet jelenthet. Abban a pillanatban elkezdtem rohanni, és meg sem álltam a boxunkig, ahol már kikandikált a blokk teteje. Életem egyik legkedvesebb momentuma volt, nem tudtam hirtelen, hogy most sírjak-e a meghatottságtól, vagy nevessek, így hát picit volt mindkettő.
Sajnos várni kellett a beszerelés elkezdésével, mert nem minden alkatrész érkezett meg időben, így másnapra tolódott a munka, a teszten esélytelen volt, hogy rajthoz álljak. Péntek reggel a csapat egyik fele Fecó autójával foglalkozott, a másik pedig elkezdte beépíteni a motort, végül az egész csapat hajnalig dolgozott, vért izzadva, hogy az FP1-re ki tudjunk menni. Mire reggel kiértem a pályára, már a helyén volt a szív, én pedig maximálisan felkészültnek éreztem magam.
Az elindulás előtt, ahogy beöltöztem, azt gondoltam, mindent tudok és nem érhet váratlan dolog. Nem így lett. Szinte minden alapvető procedúra, mint pl. az elindulás, elsőre kihívást jelentett. Tisztán emlékszem és hihetetlen élmény volt a motorindítás, a gázadás, az első megtett méterek. Ez az autó tényleg egy vérbeli versenyautó, nem fogható egyik általam vezetetthez sem.
Az FP1 után meglepve, picit elveszve éreztem magam. Megcsináltuk. Megcsináltam. Felfoghatatlan.
Az FP2-őt sajnos technikai okok miatt ki kellett hagynunk, de szerencsére az időmérőre minden elkészült. Itt megjegyezném, hogy viszonylag kényelmesen elférek a kocsiban, ami a termetemre tekintettel nagy mázli. Az időmérőn aztán átjött az az áttörés, amit mindenképpen el akartam érni az első hétvégémen! Sikerült leküzdeni a fenntartásaimat a kocsi iránt, és átvenni maximálisan az irányítást. Pár installációs kör után végre teljesíthettem 3-4 kört egyhuzamban, tehát megkezdhettem a munkát vezetéstechnikai szempontból.
A köridő nem számított, bizonyos kanyarokban csak próbálgattam a kocsit, de még a lassabb kanyarokban is messze voltam a határoktól. Nem túl hálás dolog az autó határait keresgélni egy ilyen gyors utcai pályán. Végül megkönnyebbülve, boldogan és igazi tapasztalattal szálltam ki a kocsiból!
A tempóm elmaradt ugyan a 107%-tól, de külön engedéllyel elindulhattam a futamokon. Számomra a versenyek nyugisabbnak látszódnak, mint akár az időmérő volt, hisz egy célom volt, végigmenni és folyamatosan, a lehetőségekhez képest, minél többet megtanulni az autóról.
A Nyitó versenyen fordult elő először, hogy bizonyos kanyarokban a határon, vagy legalábbis ahhoz nagyon közel, mozgattam az autót. Az érzés leírhatatlan! Első keményebb féktávomon egyszerűen levegőt sem tudtam venni, a kanyartempóról nem is beszélve. A hétvége összes körét elképesztő módon élveztem! A verseny után a köridőket elemezve boldogan konstatáltam, hogy annak ellenére, hogy három nagyon gyors kanyarban is szándékosan óvatosabban mentem, mint a többiek, a mezőny végéhez már egész közel kerültem tempóból.
A verseny felétől beálltam egy tempóra, melyet könnyedén tudtam tartani, erre a hétvégére mindent megcsináltunk, amit terveztünk, így nem lett volna ésszerű felesleges kockázatvállalásokba keveredni.
Majd jött a Főverseny, melyen az első kör után olyan érzésem támadt, hogy biztonságos körülmények között is van esély a javulásra. Ekkor, az óriási meleg hatására, a kijelzőn egyre több minden jelent meg így jóval több dologra kellett elkezdenem figyelni, mint addig bármikor. Ez egy rutinos pilótának gondolom, nem okoz gondot, engem viszont így pár kör autóismerettel kellőképpen lelassított.
Aztán a harmadik körben, a középső sikán előtti féktávon, 4%-kal erősebben nyomtam a féket, és a göröngyös aszfaltnak köszönhetően blokkoltak az első kerekek, melynek következtében lefulladtam, ezután a motor védelmének érdekében végül a megállás mellett döntöttem.
Mérhetetlenül büszke vagyok arra, hogy egy ilyen nagyszerű csapat tagja lehetek! Ember feletti erővel dolgoztak a srácok a hétvégén, szívüket-lelküket beleadva, hiszen három autó is üzemelt tőlünk.
Köszönöm a bizalmat, a lehetőséget, Argentínában támadunk!
