Nagyon hasonló helyzetbe került szűk egy hét leforgása alatt két meghatározó fontosságú magyar kézilabda csapat. A nőknél a Ferencváros, a férfiaknál pedig a Pick Szeged búcsúzott a Bajnokok Ligája kieséses szakaszának első körében, és az is közös, hogy mindkét csapat ennél sokkal hosszabb európai szereplésben bízott. Mindkét csapat esetében adja magát a kérdés: maradhat-e a régóta ott dolgozó edző, vagy új impulzusra lenne szükség ahhoz, hogy végre összejöjjön a várva várt Final4-szereplés.
Elek Gábor és Juan Carlos Pastor (fotó:AFP)
Hiába győzött múlt szombaton hazai pályán a Ferencváros női kézilabdacsapata a Krim Ljubljana ellen, a szlovén csapat bántóan simán jutott tovább a Bajnokok Ligája legjobb 8 csapata közé, így immáron sorozatban ez a második év, amikor Elek Gábor együttesének a nyolcaddöntő jelenti a végállomást. A tendencia finoman szólva sem mutat tehát javulást, ugyanakkor ebben a klub minden részlegének megvan a maga felelőssége.
Szegeden igazán nagy tervek voltak az idei szezonra. A csapat vezetése évek óra a Bajnokok Ligája négyes döntőjéről álmodozik, decemberben pedig végre beköltözhettek a régóta vágyott új csarnokba is. A Pick Arénában már 8000 szurkoló biztathatja a csapatot, de ez sem volt elég a Flensburg elleni visszavágón. A győzelem összejött, de az idegenbeli 4 gólos vereség sok volt, a végállomást ezúttal a legjobb 16 jelentette, így már csak a bajnokság és a kupa maradt a szezon megmentésére.
A játékoskeretek
A Fradi évek óta tartja magát a saját maga által meghatározott légióskvótához, azaz általában négy külföldinél többet nem foglalkoztat, inkább a magyar játékosokra épít. Ez természetesen dicsérendő törekvés a válogatott szempontjából – legalábbis papíron -, ugyanakkor annak a négy játékosnak már-már világklasszisnak kell lennie ahhoz, hogy olyan csapatok, mint a Vipers, a Brest, a Metz, az Odense, a Bukarest vagy a Rosztov ellen és mellett legyen értelme a négyes döntőről beszélni.
A helyzet márpedig az, hogy a tavalyi és az idei igenlégiósok nem világklasszisok, csak megbízható, egy-egy napon akár kiemelkedő játékra is képes játékosok. Korábban voltak olyanok, akik közelítettek a legmagasabb szinthez (Pena, Snelder), de ahhoz, hogy Final Fourba juss, Final Fourba bejutó csapatoktól kell igazolnod – Bölk, Stolle, Behnke, Grbić és Malestein pedig nem onnan érkeztek.
Természetesen a magyar magról sem szabad ilyen játékospolitika mellett megfeledkezni: míg korábban a Vérten–Tomori–Szucsánszki, majd a Lukács–Faluvégi–Schatzl–Háfra–Kovacsics sor valódi minőséget jelentett nemzetközi viszonylatban is, az idei keretből csupán a térdsérülés miatt hosszú időre kieső Bíró Blanka és Márton Gréta, valamint jobb napjain Klujber Katrin az, akiket Európa topcsapatai is bármikor szívesen látnának a soraikban.
Ezzel szemben a Ljubljana fel tudott vonultatni egy még mindig világklasszis Lekićet, egy szintén világklasszis Ana Grost, körülöttük pedig egy olyan csapatot, ami még annak ellenére is jóval kompaktabbnak tűnt, hogy a visszavágón néha elemi hibákat is elkövettek – mégsem tudta a Fradi egy pillanatra sem nyílttá tenni a párharcot.
Ennek tükrében – dacára a bravúros győzelmeknek a csoportkörben – nem túlzó azt mondani, hogy a jelenlegi keret nincs ott Európa 8 legjobb csapata között, így a szlovén bajnok továbbjutása tulajdonképpen nem akkora meglepetés.
2021 nyarán óriási változások történtek a Pick Szegednél, de mindenki optimistán és önbizalommal várta az új évadot. Az idei nemzetközi szereplés lezárásával talán már kijelenthető, hogy a csapat újjáépítése nem igazán sikerült.
Két idősebb kulcsjátékostól is megváltak, Joan Canellas és Jonas Källman pedig óriási űrt hagyott maga után. Mindketten már túl voltak a pályafutásuk csúcsán, de védekezésben és támadásban egyaránt kiemelkedtek a csapatból, ezt a sokoldalúságot pedig az érkezők nem tudták pótolni. Az idei Szegedben szinte minden poszton komoly kompromisszumot kell kötnie Juan Carlos Pastornak, hogy ne kelljen folyamatosan több cserével lassítania a játékot. Borut Mačkovšek és Matej Gaber is a védekezés pillére, de támadásban finoman szólva sem a legjobbak. A szélsők közül szinte mindenki a szélen védekezne, ha tehetné.
Ezzel pedig el is érkeztünk Dejan Bombachoz. A szlovén irányító egy olyan intuitív zseni, aki még a rendszerhez foggal-körömmel ragaszkodó Pastor józan eszét is elvette. Jó napjain megállíthatatlan, kiismerhetetlen betörései és remek passzai miatt a szegedi szurkolók nagy kedvence lett, de mióta visszaigazolt Szegedre azóta gyakorlatilag csak akkor nincs a pályán, ha sérült. A védekezése annyira rossz, hogy néha még az emberhátrány is jobb lenne; a Flensburg ellen az első félidő elején a németek folyamatosan az ő oldalán szerezték a könnyű gólokat. Az pedig Pastor egyik legnagyobb hibája, hogy a túljátszatással minden tavaszra kilúgozza a csapat karmesterét, akinek a fontos meccseket le kéne vezényelnie.
A kispadok
Az évek alatt már többször láthattuk, hogy Pastor a fiatalokkal sem bánik a legjobban, idén Miguel Martins és főleg Alexander Blonz beépítése sikerült döcögősre. Martins jegelése érthetőbb, pont azzal vannak gondjai, amire Pastor igazán harap: a labdaeladásokkal. Zhitnikov is hasonló cipőben járt, végül leginkább átlövőben kapott szerepet, ahogy azt sokszor láthattuk a portugáltól is idén. Blonz megszerzése nagy szó volt, hiszen az egyik legtehetségesebb fiatal szélsőnek tartják a világon, de eddig szinte alig jutott pályára. Az évet rögtön sérüléssel kezdte, az osztrák Frimmel pedig élt a lehetőséggel és azóta is kiválóan játszik a balszélen.
A kimondott nagy célok mellett sorozatos kudarcnak számít a Szeged nemzetközi szereplése, ami miatt sokan – nem először – Juan Carlos Pastor fejét követelik. A tavalyi bajnoki döntő után viszont nem csak a klubelnök, hanem a tulajdonos, Csányi Sándor is elmondta, hogy remek viszonyt ápolnak a spanyol edzővel, aki felé töretlen a bizalom. Az akkor aláírt újabb szerződés tükrében szinte biztosra vehetjük, hogy akkor is a Pastor-Krivokapić párossal kezdené meg a következő szezont a Pick, ha nem jönne össze a bajnoki címvédés.
Elek Gábor 2008 óta a Fradi edzője. Vérzivataros időkben vette át a kormányrudat, a klub komoly anyagi nehézségekkel küzdött, és egészen 2010-ig nem volt komoly szponzora. A kényszerűségből is történő fiatalítás és „magyarítás” közepette óriási eredmény volt a két KEK-győzelem, és úgy tűnt, hogy a 2015-ös bajnoki cím pozitív fordulópontot jelenthet a Győrrel folytatott versenyfutásban. Azóta azonban mintha megtört volna a fejlődés.
Nyilván az sem segített, hogy folyamatosan pótolni kellett a hol a Győrhöz (Faluvégi, Lukács, Schatzl, Háfra), hol máshova távozó (Van der Heijden, Snelder, Szikora, Tomori, Pena) játékosokat, nem is beszélve az egyéb ok miatt kiesőkről (Szucsánszki, Szekeres, legutóbb pedig Bíró és Kovacsics) – de egyre inkább tendenciává vált az, hogy az igazán éles, jellemzően tavaszi BL-meccseken a Fradi játéka nem, vagy nem az egész mérkőzésen éri el a kívánt szintet. Többnyire a védekezés volt az, ami nem működött (sokszor kapott 30 gólnál is többet a csapat), mert
voltak és még mindig vannak olyan játékosok, akik csak védekeznek, de nem támadnak, vagy ha támadnak, akkor a védekezésük enyhe túlzással mondható csak közepesnek,
Elek pedig hosszú éveken át nem tudta megtalálni azt a rendszert, amiben a meglévő gyengeségeket el lehetett volna rejteni úgy, hogy azok ne befolyásolják döntően egy-egy nyolcad-vagy negyeddöntős párharc sorsát. Az pedig talán a leginkább elgondolkodtató, hogy amikor Ljubljana az orosz csapatok kizárása miatt leigazolta Ana Grost, mindenki tudta, hogy rá kell majd nagyon figyelni, ennek ellenére 13 gólt lőtt az odavágón…
Az utóbbi időszakban azonban már a támadás sem ment igazán: a tűzerő és a gyorsabb játék mellett a kreativitás is hiánycikk lett – az egyéni játékra és egyéni megoldásokra tudott csak építeni a Fradi, amire már egy lábbal csak közepesen védekező csapat is hamar megtalálta az ellenszert, hosszú gólcsendeket idézve elő a magyar csapat számára. A bemikrofonozott időkéréseknek „hála” sokszor lehetett hallani Elek tanácstalanságát, ahol sokszor már kevésbé taktikai, inkább érzelmi alapon próbálta felpörgetni csapatát, ugyanakkor ezekkel a megoldásokkal sem lehetett túl sokszor élni, mert egy idő után a „sokkhatás” veszített az erejéből. Emellett meg kell említeni azt a fajta tendenciát is, hogy míg az ellenfelek mindig alaposan felkészültek a Fradiból, és könyörtelenül kihasználták a magyar csapat hiányosságait, addig a zöld-fehérek játékát látva nem sokszor volt az az ember érzése, hogy igen, ez a játék azért tudatos elem, mert itt és itt van az ellenfél gyenge pontja, vagy most azért kért Elek időt, mert reagálni kíván az ellenfél változtatására. A „lemeccselés” kifejezés talán kicsit túlzásnak tűnik, de tény: sokszor nem a legjobban sikerült egyes taktikai elemek kiválasztása, illetve azoknak az adott mérkőzésen belül történő módosítása, és ez elsősorban a kispad felelőssége.
A jövő
A szurkolók körében sokszor vannak nagy viták van arról, hogy egy klubcsapatnak mennyire feladata a válogatott érdekét szem előtt tartani. Az egyik oldal szerint egy klubcsapatnak szponzorai vannak, a szponzoroknak elvárásai, az elvárásoknak pedig meg kell felelni – a másik oldal pedig azt, hogy magyar csapatokban elsősorban magyar játékos játsszon, ez a legfontosabb, és csak utána jön az eredmény. Az tény, hogy kevés az olyan támogató a mai világban, akinek azt lehet mondani, hogy most a következő 3 évben nem fogunk bejutni Európa legjobb 8 csapata közé, de utána a fiatalok berobbanásának köszönhetően tarolni fogunk, és mivel kizárólag magyar játékosokat foglalkoztatunk, ebből a magyar válogatott is profitál majd. Lehet ilyen felfogásban klubot működtetni, csak akkor nem szabad Final Fourt, de még a legjobb 8 közé jutást sem célként kitűzni, mert az mind a szurkolókat, mind a játékosokat megoldhatatlan helyzet elé állítja.
A zuhanyhíradó szerint Dragana Cvijić után Andrea Lekić is már a Népligetben kezdi majd meg az őszt, így ha ezek a hírek igazak, akkor elképzelhető, hogy a mennyiség helyett a minőség felé próbál meg elmozdulni a Fradi. Ha pedig egy megemelt költségvetésnek köszönhetően le tud csapni még néhány magas kvalitású játékosra, akkor reális cél lehet a budapesti négyes döntős részvétel.
Ha nem így történik, természetesen az sem baj, hiszen a magyar tehetségek leigazolásával a klub rendre megadja a lehetőséget a további fejlődésre a legmagasabb európai szinten – ugyanakkor egy ennek megfelelő, tisztább, a realitásokhoz közelítő kommunikációt kell folytatni már a szezon elején mind a szurkolók, mind pedig a játékosok irányába.
Bármelyik verzió is valósuljon meg,
a legnagyobb kérdés mégiscsak az, hogy Elek Gáborral kell-e valamelyik útra rálépni, van-e még benne erő 12 év után bármelyik projektet levezényelni,
vagy most van az a pont, amikor érdemei elismerése mellett meg kell neki köszönni az eddigi munkáját, és egy új arccal a kispadon – legyen az akár külföldről jövő – megnyitni a klub következő fejezetét.
Marko Krivokapics és Juan Carlos Pastor. Fotó: Frank Yvette/Délmagyar.hu
Az Szegeden biztos, hogy jövőre is Köln lesz a végső cél, viszont ehhez egyértelműen erősíteni kéne a kereten, gyakorlatilag az összes poszton. Eddig csak Szita Zoltánt jelentették be, mint új igazolás, de az borítékolható, hogy vele nem lesz sokkal nagyobb az esély a legjobb 4-re. Az elmúlt évek topcsapatai mellett Norvégiában és Dániában is szupercsapatot építgetnek, de a Kielce is remek igazolásokkal vétette észre magát. Mellettük természetesen a Veszprémről sem szabad elfeledkezni, bár a bakonyiak hasonlóan rossz összetételű kerettel kell, hogy dolgozzanak még néhány szezont.
A legnagyobb problémának az tűnik, hogy igazán kurrens, még csúcson lévő vagy afelé tartó sztárt nagyon régóta nem sikerült Szegedre csábítani. Így pedig ismét nagyon távolinak tűnik a Final4-ba jutás.
A két csapat a hazai sorozatokban kozmetikázhatja a nemzetközi kieséseket, de nagyon jó kérdés, hogy ez jót tenne-e: nem tudjuk, hogy elodázna-e egy olyan váltást, amire szükség lenne, vagy olyan önbizalmat adna, ami át tudná lendíteni a Fradit és a Szegedet ezen az akadályon. Az viszont szinte biztos, hogy a magyar kézilabdának szüksége van arra, hogy ne egy-egy csapat dominálja a bajnokságokat, és hogy a legjobb magyar kézilabdázók a Bajnokok Ligája végjátékáig játszva szerezzenek tapasztalatot, amit aztán magukkal vihetnek a válogatottakba.
(eurosport.hu)
