Szörnyű az, hogy az Újpest mennyire alázatossá vált. Érezni lehetett minden szóból, hogy megtört, és a betegségtől lényegében megnyomorítva, számára minden másodlagossá vált. Amikor az MTK mondott nemet a halasztásra a 9. forduló előtt, még érezni lehetett a kommunikációjában némi harciasságot, csipetnyi megbántódást, leplezett felháborodást, ám miután napokkal később a Diósgyőr is kikosarazta, már érezhetően fásulttá, mindenbe beletörődötté vált.
Érthetően: amikor az MLSZ-nek leadott huszonötös keretből mindössze két játékos tud negatív tesztet adni, és az MTK ellen kényszerből az U19-es csapatból felhozott játékosok, valamint a szakmai stáb tagjai közül is egyre többen megfertőződnek, kit érdekel holmi bajnokság vagy maga a futball? Az egészség elvesztése ebben a helyzetben szorítóbb kérdés, mint az empátia, a sportszerűség és a szolidaritás hiánya, az előbbibe ugyanis bele lehet halni, az utóbbiban legfeljebb nemigen érdemes létezni. Alighanem ezért szerepelt az újpestiek közleményében ez az alázatos mondat: „Megértjük, hogy az ellenfél, tartva attól, hogy esetleg ők kerülhetnek emiatt hátrányos helyzetbe, nem fogadja el a halasztást.”
Hasonló cipőben jár az NB II-es Békéscsaba is, amelynél huszonnyolcan fertőződtek meg, és így egész egyszerűen nincs kit pályára küldeni. A klub kért is halasztást, a Debrecen azonban kikosarazta. Konkrét indok nincs, a nyilvánosságra hozott válaszból az derül ki, hogy a DVSC-t sem kíméli a vírus, eddig valahogyan mégis mindig megoldotta a helyzetet, és ki tudott állni a meccsekre, oldja meg más is. Ahogyan az Újpest diósgyőri, úgy a Békéscsaba debreceni mérkőzése is elmaradt, és az MLSZ a szabályoknak megfelelően már oda is ítélte a három pontot a DVTK-nak és a Lokinak. Ne felejtkezzünk meg a Ferencváros és a Paks esetéről se, a címvédő még a bajnokság elején utasította el a koronavírustól megtizedelt paksiak halasztási kérelmét, akik aztán tartalékosan bele is szaladtak egy nagy pofonba a Groupama Arénában.
És most jöhetne a népmesei fordulat: a Bp. Honvéd keretének a zöme is kidőlt, ifistákat sem igen tudna bevetni, az előzmények ismeretében ki tudja, mekkora meggyőződéssel kért halasztást a Budafoktól, és a BMTE már-már hihetetlen módon igent mondott. Van indoklás is: „Klubunk álláspontja szerint a jelenlegi nehéz helyzetben különösen fontos példát mutatni sportszerűségből és egymás tiszteletéből. A sportnak többről kell szólnia, mint pusztán bajnoki pontokról, hiszünk abban, hogy vannak fontosabb értékek, amelyeket a BMTE képvisel és közvetít. Klubunk a Budapest Honvéd fertőzött játékosainak és stábtagjainak mielőbbi gyógyulást kíván.”
Igen, így is lehet. Ám ez nem népmese és nem fordulat, a Budafok remek gesztusa távolról sem happy end – ez ugyanis nem egyetlen eset biztató befejezése. Csupán üdítő színfolt egy szomorúan szürke képen. Az empátia azonban nem lehet egyirányú, muszáj abba is belegondolnunk, hogy a profi futball csapatai sohasem azzal kezdik a bajnoki évet, hogy mindenáron fair play díjat akarnak nyerni. Ők pontokra, helyezésekre hajtanak, ezektől függ a létük, a vezetők, a szakemberek és a játékosok egzisztenciája. És ha ebben a harcban egyik-másik sérülések, eltiltások vagy éppen betegségek miatt könnyen sebezhetővé válik, akkor pechje van, így járt, és kész.
„A sportnak többről kell szólnia, mint pusztán bajnoki pontokról, hiszünk abban, hogy vannak fontosabb értékek” – írják a budafokiak. Jó érzés olvasni, ám ha tetszik, ha nem – és persze, hogy nem – a kiesés ellen, a feljutásért vagy bármelyik fontos helyezésért vívott harcban a könnyű három pontnak nagy a csábítása, nehéz neki ellentmondani. Hivatkozásként természetesen el lehet bújni akár a sűrű, ám közös megegyezéssel akár át is írható versenynaptár mögé, az önzőség és a rövidlátás lólába akkor is kilóg.
Igazi konklúziót levonni felesleges és talán didaktikus is lenne: ez az egész, úgy ahogy van, magáért beszél. És sajnos nem sok jót mond arról, amit magyar profi futballnak nevezünk.
(mno.hu / Pajor-Gyulai László)
