Huszonöt éve százszázalékos teljesítménnyel nyerte meg a Ferencváros a női kézilabda-bajnokságot. A sikercsapat edzője, Németh András jelenleg a Vác szakmai igazgatója. Kalandos karrierje során mindent kipróbált, dolgozott itthon és külföldön, nőkkel és férfiakkal, és ha van, aki nem tudná, a Kádár-rendszer utolsó éveiben még Újpesten is megfordult. Később háromszor kérték fel szövetségi kapitánynak. Hatvanhét évesen élete nagy ajándékának tartja, hogy mindkét gyerekével egy klubban dolgozhat.
Németh Andráséknál a fradizmus családi hagyomány volt (fotó: Kurucz Árpád)
Korábbi játékosai mesélik, hogy mániákusan szereti Erdélyt. Biztosan aláírta a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezését.
– Természetesen, és a Facebook-oldalamon is buzdítottam az embereket a további aláírásokra.
– Honnan ered ez a vonzalom?
– Nagyon büszke vagyok a magyarságomra, és vallom, hogy akinek egészséges identitástudata van, az foglalkozzon a magyar történelemmel, így Erdéllyel is. A családom múltját is igyekszem feldolgozni, mostanában ezzel szöszmötölök. De Erdélyre visszatérve, a döntő lökést a kétezres évek elején kaptam, amikor a Fradival Székelyföldön edzőtáboroztunk. Nehezen szavakba önthető az a szeretet, ahogyan ott fogadtak minket. Később megfordultam ott a jelenlegi csapatommal, a Váccal, és örömmel mondom, hogy a remek kapcsolatainknak köszönhetően ma már nálunk véd a húszéves székelyudvarhelyi Bálint Anna.
– Mindenki ősfradistaként ismeri, de kevesen tudják, hogy a nyolcvanas évek végén az újpesti fiúcsapatot is edzette.
– Az újpesti munka magyarázatra szorul, így nem tudom elkerülni, hogy valamilyen szinten ne másszak bele a politikába. 1988-at írtunk, valamilyen rejtélyes oknál fogva úgy tűnt, mintha az újpestiek többet tudnának a ferencvárosi szerződésemről, mint én magam. Tőlük tudtam meg, hogy mennem kell a Fradiból. Két évig tartott a történet. A fradizmus nálunk családi hagyomány, Óbudán nőttem fel, ott ismerkedtem meg a kézilabdával, de apám csak akkor nézte meg a meccsemet, amikor a Ferencvárossal játszottunk. Nagy élmény volt, amikor a honvédség után hívott a Fradi, ahol 1975-től 2007-ig kisebb megszakításokkal több mint huszonöt évet töltöttem el. Mostanában vágok össze egy négyórás filmet a Fradi női csapata élén eltöltött tizenöt évről.
– Huszonöt éve százszázalékos teljesítménnyel nyerték meg a bajnokságot. Menet közben is ilyen simának tűnt?
– Az biztos, hogy volt önbizalmunk. A legfontosabb meccsünket a második helyen álló Debrecenben játszottuk, a bajnoki címünk nem volt veszélyben, de ha már odáig eljutottunk, akkor azt a meccset is szerettük volna megnyerni. Útra kelt a csapat, de Szolnok környékén kiderült, hogy a labdás zsák, amelyben nemcsak labdák, hanem cipők, egyéb kellékek – például vaksz – is voltak, nincs a buszban. Az akkori másodedzőm autóstoppal rohant Pestre, meglett a zsák, bevágódott a kocsijába, majd mint az őrült, úgy nyomta a gázt egészen Debrecenig. Öt perccel a kezdés előtt érkezett meg a csarnokba, addig a játékosok az utazócipőjükben topogtak, melegítettek, az ellenféltől kaptunk egy-két lufit, azzal tudtak dobálózni. Ez volt a legnehezebb meccsünk, amit még ilyen előzmények után is meg tudtuk nyerni.
– Mi volt a csapat titka?
– Volt egy tehetséges mag, amelyik ki volt éhezve a munkára. Kökény Beát sikerült elcsábítanunk az éppen akkor tönkremenő Építőktől, a következő évben jöttek a Farkasok, Ági és Andrea. Folyamatosan erősödtünk. Köke komoly válogatott játékos volt, a többiek csak tehetségesek, de egyberakva komoly klasszisokká értek, és a mai napig nagyon jó közösséget alkotnak. Az 1995-ös bajnoki cím 25. évfordulóját Gödön, a házunk kertjében terveztük megünnepelni, de a vírus felülírta a terveket.
– Sokszor idézik egyik mondását: „Meccset már veszítettünk, de bankettet még soha.”
– Ez az igazság. Még egy döntetlen vagy akár vereség után is elment a csapat kiereszteni a gőzt, de profi sportolóként mindenki tudta, hogy meddig mehet el. A mai napig mindenki „talpon van”, megfelelő színvonalon él és ügyel az alakjára.
(A teljes írás az mno.hu/sport tárhelyen olvasható)
