Az augusztus 12-én elhunyt, – szeptember 7-én búcsúztatják – Kulcsár Gergely sportolóként és edzőként is a magyar gerelyhajítás egyik legendás alakja. Leghíresebb tanítványával, az olimpiai bajnok és világcsúcstartó Németh Miklóssal beszélgettünk edzőjéről, akivel legnagyobb sikerét elérte.
Németh Miklós és Kulcsár Gergely (fotó: jochapress)
– Mikor és hogyan ismerte meg Kulcsár Gergelyt?
-Az 1960-as római olimpia utáni nyáron találkoztunk először, a tatai edzőtáborban én is rendszeres látogató voltam édesapám, Németh Imre révén. Rendszerint a gerelyhajítókhoz csapódtam, néztem az edzéseiket, megfigyeltem, mit hogyan csinálnak, és én is szerettem dobálni velük. Az edzések vége mindig focizásba torkollott, és bár én tizenkét évvel fiatalabb voltam Kulcsár Gergelynél, elfogadott és partnerként kezelt, szívesen beszélgetett velem. Emlékszem, egyszer a Május 1. mozi előtt mesélte el nekem a római olimpiai élményeit.
– Később, már riválisként milyen volt a viszonyuk?
– A jó kapcsolatot versenyzőként is ápoltuk, riválisként sem változott semmi, Gergelynek érzékeny és finom személyisége volt, mindig nyitott volt, mindenre válaszolt. Mikor az edzőjéhez, a gerelyhajítást itthon összefogó Koltai Jenőhöz kerültem én is, még szorosabb lett a kapcsolatunk. Én ugyanis mindig a legnagyobb megbecsülést kaptam tőle, méltósággal ismerte el azt is, mikor már jobban teljesítettem nála. Semmi sem állhatott a jó viszonyunk közé.
– Hogyan lett az ön edzője?
– Gergely 1972-ben még versenyzett, emlékszem, Csík Jóskával hárman voltunk kint Münchenben magyar gerelyhajítók, de az az olimpia egyikünknek sem sikerült. Gergely a Testnevelési Főiskolára ment dolgozni, közben pedig az én viszonyom megromlott Koltai Jenő bácsival. Ez szerintem abból fakadt, hogy megsérültem, és emiatt évekig nem tudtam javítani az egyéni csúcsomon. Megváltozott a technikám is, kicsit úgy éreztem, fekete bárány lettem, és Jenő bácsi nem tudott kihúzni abból a gödörből, amibe kerültem. Ezt valószínűleg ő is látta, és beajánlott Kulcsár Gergelynek, legyen az edzőm, akivel aztán 1973-tól dolgoztunk együtt.
– Edzőként változott valamit ez a kapcsolat?
– Az első évben nem volt annyira intenzív köztünk az edző-tanítvány kapcsolat, az első Európa-bajnokságra még nem is engedték ki velem, pedig talán jobb lett volna. Akkor még mi sem csiszolódtunk össze annyira, de 1975-től aztán már komolyabb lett a közös munka. Sokat segített nekem, tisztázni tudtuk a nézetkülönbségeinket, és meg tudtunk egyezni bizonyos dolgokban, amelyekben Jenő bácsival sosem sikerült. Gergellyel súrlódásmentesen tudtunk együtt dolgozni. Sosem tolakodott, nemcsak az edzőm volt, hanem a támaszom, a barátom és a menedzserem is egy személyben.
– Ez eredményezte azt, hogy 1976-ban bombaformába került?
– Abban az évben nagyon jól sikerült a felkészülés, a sérülések is elkerültek, és ebben óriás szerepe volt Gergelynek is. Jó érzékkel, kiváló képességekkel simította el a konfliktusokat körülöttem, és bár óriási szakmai tapasztalata volt, sosem erőltetett rám semmit. El tudta nekem magyarázni és meg tudott győzni, ha szerette volna, hogy valamit másképp csináljak. Az ő segítségével örömmel végeztem el mindent.
– Milyen edző és milyen ember volt Kulcsár Gergely?
– Együtt versenyeztünk több mint tíz éven át, volt időnk megismerni egymást. Fontos azt is tudni, hogy én már kiforrott versenyző voltam, mikor Gergely átvett. Nyilván egy közel harmincéves versenyzőnek is vannak olyan hozott hibái, amelyeket addig nem sikerült kijavítania. Nekem ez Gergellyel azért sikerült, mert a jelzésértékű tanácsai sokat segítettek a gátlásaim leküzdésében. Akár kényes kérdéseket is meg tudtunk beszélni, és mindig konszenzusra jutottunk, ezért úgy éreztem, az edzés vele közös alkotómunka. Mint egy mozaik, amit együtt raktunk ki.
– A jó viszonyuk később is megmaradt?
– Az 1984-es visszavonulásomig együtt dolgoztunk, ő akkor már a Testnevelési Főiskolán oktatott. A kölcsönös tiszteleten alapuló, jó kapcsolatunk megmaradt még akkor is, amikor távol kerültünk egymástól. Sokáig ugyanis ő Kuvaitban dolgozott, de itthon összejártunk, gyakran családostul is. Kicsit olyan volt, mintha a közös munkát nem is hagytuk volna abba soha.
(MET / Vincze Szabolcs)
