A kilencedik emeletre nem mindennap megy fel az átlag földi halandó. Tatabányán ebbe a magasságba kellett felkapaszkodni ahhoz, hogy élvezhessem a korábbi ötszörös NB I-es gólkirálynő (1969, 1971, 1973, 1974, 1975), Németh Piroska vendégszeretetét. A Tatabányai Bányász egykori bombázója egyszerű, de ugyancsak hangulatos-barátságos, kis otthonában fogadott, miután nem túl könnyen, de csak sikerült rábeszélni őt egy elsősorban múltidéző beszélgetésre.
Németh Piroska (fotó: jochapress)
Kezdésként születési helyéről és a kézilabda játékkal kapcsolatos, első élményeiről kérdeztem.
– Nem a szomszédban, a Vas megyei Csepregen jöttem világra, de már egészen kisgyermekként, négyéves koromban a Tatabánya szomszédságában lévő Környére költöztünk, mivel vasutas édesapámat ide helyezték. Környe minden szempontból jó hely volt, ott jártam ki az általános iskolát. Testnevelő tanárom, Bánáti István „rászoktatott” a kézilabdázásra, miközben az általános képességeket fejlesztő, iskolai sportversenyeken is részt vettem. A tanár úr még tornaversenyekre is elvitt, pedig arra aztán igazán nem voltam alkalmas…
– Végül a kézilabda miként került előtérbe?
– Megszerettette velem ezt a játékot, s mivel balkezesként nem volt igazi riválisom, így hamar bekerültem az idősebbek közé. Előbb az iskolai meccseken játszhattam, majd a suliválogatottal gyakran mentünk a megyébe, különböző versenyekre. Így ment ez a nyolcadik osztály befejezéséig, amikor a végzéssel egyidejűleg a kézilabda is elmaradt az életemből.
– Mi volt ennek a változásnak az oka?
– Egyszerű a válasz, elmentem dolgozni. Két évig Környén, egy baromfitelepen tettem a dolgomat, majd beiratkoztam estin a középiskolába, amit el is végeztem. Az az igazság, hogy a nappali annak idején szóba sem jöhetett, mert nem voltam jó tanuló.
– Mikor kezdett ismét kézilabdázni?
– Amikor Környén Szitás András és Varga Ferenc megalakították a Környei MEDOSZ SE kézilabda szakosztályát. Többször lettem megyei gólkirálynő, majd amikor feljutottunk az NB II-be, engem átigazolt a Tatabánya, mégpedig Bognár Bulcsú edző kérésére. Akkor még a szakosztály későbbi, igazi erősségei közül senki nem volt ott a társaim között, erre határozottan emlékszem. Egyébként a válogatott kapus, a közelmúltban eltávozott Kéziné Pethő Zsuzsanna volt a hetvenes években a Tatabánya legjobbja, aki ki is jutott az 1976-os, montreali olimpiára. Mellette Kuzma Ferencné és Rammné Margó volt a két igazi erősségünk, de Dákai Ágira és Sipos Anikóra is szeretettel gondolok vissza.
– Mikor érezte, hogy már beleerősödött az élvonal követelményrendszerébe?
Németh Piroska akcióban (fotó: archív)
– Határozottan emlékszem arra, hogy amikor Kuzma Ferenc lett az edzőnk, akkor lett az én játékom sokkal hatékonyabb. Persze ehhez az kellett, hogy Kuzma elsődlegesen rám építse a csapatot, így ennek a törekvésének megfelelően sok lövő helyzetet kaphattam. A mezőnyből leadott kísérleteim mellett a szabaddobásokat meg a heteseket is én lőttem. Bár csak 170 centi volt a magasságom, de elég jók voltak a „rugóim”, így jó hatásfokkal lövöldözhettem az ellenfelek kapuira. Az is mellettem szólt, hogy nem voltam sérülékeny, és a védekezésből is kivettem a részemet.
– Meddig gyártotta a gólokat Tatabányán, miközben a válogatottba is behívót kapott Török Bódog akkori kapitánytól?
– Ez a téma nem túl kellemes számomra, mert a kapitány nagyon szűk kerettel dolgozott és nem szívesen hívott be plusz játékosokat. Amikor már háromszoros gólkirálynő voltam, több újságcikkben is felvetették: miért nem válogatott Németh Piroska? Ezt követően ugyan megkaptam a behívót Tök Bódogtól, kijutottam az 1973-as világbajnokságra is, ahol a 4. helyen zártunk, de amikor a csapatnak is tagja lehettem, akkor is nagyon keveset tölthettem a pályán. A mai napig is örülök, hogy olyan kiválóságok között lehettem, mint Sterbinszky Amál, Csíkné Horváth Klára, Gódorné Nagy Marianna, Takácsné Giba Márta és a kapus, Bujdosó Ágota.
Bujdosó Ágota (fotó: jochapress)
– 1976 után úgy tűnt, végleg abbahagyja…
– Két évig valójában a pálya közelébe sem mentem, közben ugyanis 1978-ban megszületett az egyetlen fiam, Csík Ákos. Harminchat éves voltam, amikor 1980-ban leigazolt az NB II-ben szereplő Tata együttese, ahova még simán befértem. 1984-ben, negyvenévesen abbahagytam, majd a tatabányai sportkör alkalmazásában álltam, egészen addig, amíg 1992-ben be nem dőlt a bánya. Na, akkor én munkanélküli lettem, 48 éves koromban. Ez egy nagyon meleg helyzet volt! Onnan egy ismerős átmenekített a bányának egy olyan területére, amely még működött, de már bejelentés nélkül kaptam a pénzemet. Amikor annak is vége lett, elmentem egy kocsmába, pultosnak, mert nem maradhattam munka nélkül. Annál is inkább, mivel a fiam akkor járt főiskolára. Őt egyébként elsősorban azért vették fel Egerbe, mert jól kézilabdázott. Sajnos a főiskolás évek idején összeszedett egy súlyos térdsérülést, évet is kellett halasztania, a kézilabdát pedig végleg be kellett fejeznie.
– Ahogy elmesélte, fia végül tanár lett, régóta Budaörsre jár, vonattal ingázik.
– Nincs is autója, aminek én nagyon örülök, mert rettenetesen izgulós természetű vagyok! A vonaton tud olvasni, egyébként sem kell sietnie, mert nem házasodott meg. Majd minden nap átjön hozzám, gyalog pár percnyire lakunk egymástól. Mellesleg itt, Tatabányán évek óta az utánpótlásban edzősködik is.
– Mivel telnek el a napjai?
– Abban a munkanélküliséggel terhelt időszakban rácsaptam arra a rövid ideig volt lehetőségre, mely szerint már 50 évesen is nyugdíjba lehetett menni. Néhány évvel később pedig végképp felhagytam mindenféle munkával. Hát bizony azóta elég visszavonult életet élek, ugyancsak ritkán mozdulok ki a lakásból, csak a legszükségesebb ügyintézésekre megyek le a magaslatról. Talán természetes, hogy sokat nézem a tévét, elsősorban a sportadásokat persze. Nagy teniszrajongó vagyok, és nagyon sajnálom, hogy Federer már aligha tér vissza. Ő rendkívül elegáns teniszt játszott. Mellette a bolgár Dimitrovot tartottam többre érdemesnek.
(MKSZ.hu / Jocha Károly)
Post Views: 44
