Még a királyi játékért nem különösebben lelkesedő sportrajongók is tudnak, de legalábbis értesültek arról, hogy a koronavírus-járvány közepette egyetlen jelentős nemzetközi sportesemény zajlik: Jekatyerinburgban a sakkvilágbajnok-jelöltek döntője. Nem magyarázza, csupán történetileg kiegészíti e döntést, hogy 1939-ben, a II. világháború kitörésekor javában zajlott a nyolcadik sakkolimpia Buenos Airesben, s a résztvevők túlnyomó többsége a verseny folytatására szavazott.
A regnáló világbajnok, Alekszandr Aljechin (fotó: Learningchess.net)
Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot. Közismert tény, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) ennek hatására törölte az 1940. évi, tizenkettedik nyári játékokat. (Kevésbé köztudott, hogy a Kínával már korábban háborúba lépő Japán fővárosa, Tokió helyett Helsinki eleve beugróként kapta meg a rendezés jogát, s a NOB csak a Finnország elleni szovjet agresszió után, 1939 novemberében mondott le végleg az 1940-es olimpiáról.)
A sakkozók az olimpiai család tagjainál is szorultabb helyzetbe kerültek akkor. Buenos Airesben 1939. augusztus 24-én nyitották meg a nyolcadik sakkolimpiát, s az előcsatározások, a csoportkör végeztével éppen szeptember 1-jén kezdődött meg a tizenhatos döntő.
Az előzményekről is érdemes szót ejteni. Ez volt az első ilyen torna, amelyet nem Európában rendeztek, ennek ellenére részvételi rekordot hozott, huszonhét ország csapata indult, pedig négy sakkhatalom hiányzott.
Magyarország, Jugoszlávia és az Egyesült Államok anyagi okok miatt nem vállalta az utazást. (Nem egységesen, a mieink és a délszlávok egyszerűen nem kaptak állami hozzájárulást a költséges túrára, a már akkor profi amerikaiak pedig kevesellték a megszavazott költségtérítést.)
A korábbi évekhez képest Ausztria volt a negyedik hiányzó – legjobbjai az ”Anschluss” miatt immár a náci Németország együttesét erősítették. Érdekesség, hogy a feldarabolt Csehország maradéka, a Cseh-Morva Protektorátus csapata is befutott Argentínába. Hiányolhatjuk még az indulók közül a Szovjetuniót, amely azonban csak a II. világháború után, először 1952-ben csatlakozott a mezőnyhöz, de aztán 1974-ig minden alkalommal győzött is.
A háború kitörésének híre természetesen riadalmat okozott a helyszínen. A rendezők finom nyomásgyakorlással a torna folytatására igyekeztek rávenni a résztvevőket, akik a csapatkapitányok – az uralkodó világbajnok, az ekkor már a francia csapatot erősítő Alekszandr Aljechin vezérletével megtartott – értekezletén a játékra szavaztak, egyedül az angolok döntöttek úgy, hogy visszalépnek.
(Érdekesség, hogy a csapat három játékosa a világháború során a kódfejtő központban, a Bletchley Parkban dolgozott, bizonyságaként annak, hogy a sakkozók elvontnak tekinthető szellemi potenciálját gyakorlati célokra is lehet hasznosítani.)
A torna relatíve békés befejezése érdekében további kompromisszumokra volt szükség. A körmérkőzéses viadal hat érzékeny párosításúnak ítélt találkozóján (Németország–Franciaország, Németország–Lengyelország, Németország–Palesztina, Cseh–Morva Protektorátus–Lengyelország, Cseh–Morva Protektorátus–Franciaország és némi meglepetésre Argentína–Palesztina) előre megállapított 2-2-es döntetlent könyveltek el.
Németország nyerte meg a versenyt, de játékosai nem kívánták hazájukban, hazájukkal megünnepelni a sikert, egyikük sem tért haza. Csakúgy, mint további húsz – kivétel nélkül zsidó származású – résztvevő. A csapatokat Európából Buenos Airesbe szállító belga Piriapolis gőzöst a sakkozók több generációja ezért őrizte az emlékezetében Noé bárkájaként. A sakkolimpia és a világháború együttes következményeként hihetetlenül fellendült az argentin sakkélet, az ország a későbbiekben öt érmet is szerzett a sakkolimpián.
– A játékoknak folytatódniuk kell! – jelentette ki Avery Brundage, a NOB akkori elnöke 1972-ben Münchenben a terrortámadás után. A játszmák 1939-ben is folytatódtak. S zajlanak most is. Noha akadnak ellenpéldák is, a sakkozás mégis a veszélytelen, békés szellemi hadviselés terepe.
(magyarnemzet.hu / Novák Miklós)
