Nyári Zuzsa hivatalosan 155-ször szerepelt a válogatottban (Fotók: jochapress.hu)
A magyar női kézilabdázás egyik legnagyobb sikere az 1982-es, magyarországi rendezésű világbajnoksághoz kötődik. Az akkori nemzeti együttes – amelyet Csík János irányított – egészen a második helyig menetelt, miután többek között a Szovjetunió végül világbajnoki címet nyert együttesét is sikerült legyőzniük.
Annak a magyar válogatottnak egyik stabil tagja a jobbszélső Nyári Zsuzsa volt, akit mindmáig mindenki csak Csuszának hív. Az 1989 óta Németországban élő, egykori kiválósággal is ennél a becenévnél kezdtük a beszélgetésünket.
Csík János kapitánysága idején lett válogatott
– Honnan ragadt Önre ez a „Csusza” név? – kérdeztem a sokadszor hazalátogató, hivatalosan 155-szörös, egykori válogatott Nyári Zsuzsát.
„Valamelyik nagy nemzetközi tornán többszöri nekifutásra sem tudták kiejteni a nevemet. Voltam én ott minden, csak éppen Zsuzsa nem. Valaki ezt vélte kihallani a bemondó próbálkozásaiból, hogy Csusza, és ez azóta is rajtam ragadt.”
– Mielőtt bármiről szó esne, szeretném megkérdezni, hogy Ön 1989-ben csak egyszerűen lelépett, vagy konkrét meghívás alapján váltott klubot és országot?
– Az előző éveket Veszprémben töltöttem, ahol ugyan 1987-ben Bartalos Bélával a kispadon visszakerültünk az NB I-be, de a vészes pénzszegénység miatt ott hosszabb távon semmi jó nem nézett ki. Nem szerettem volna egy alsóházi csapatban évekig küszködni, ezért néztem körül itthon és külföldön egyaránt. A Hamburg közelében fekvő Bad Oldesloe Bundesliga II. osztályú csapatától kaptam egy megfelelő ajánlatot, amit elfogadtam. Szinte a szerződés aláírásának napján megkeresett az akkor az élmezőnyben csatázó BHG együttese is, de én már elígérkeztem és nem akartam visszavonni az adott szavamat. Ha belegondolok, hosszabb távon Németországban jártam jobban. Elmondhatom, hogy a hobbimból mindmáig megéltem.”
– Mennyi ideig játszott ebben a másodosztályú csapatban és mire jutott?
„Mivel a korábbi években már itthon is megfordultam a jobboldali átlövő és az irányító posztján is, így nem esett nehezemre, amikor tudatták, hogy elsősorban irányítóként számolnak velem. Végig az élmezőnyben csatáztunk, a vágyak között szerepelt a feljutás is, de a Bundesliga I-ben értelmetlen lett volna aránytalanul szerény költségvetéssel küszködni. Egyébként 1995-ig főállású kézilabdázó voltam, majd amikor elzavarták az akkori edzőt, engem léptettek elő játékos-edzőnek. Egy évvel később pedig már csak az edzői feladatokat kellett ellátnom.”
– Nem titkolja, hogy 1961-ben született, s mindig is csak és kizárólag kézilabdázó szeretett volna lenni.
Mindent Németh Gébornak köszönhet (Fotó: Székesfehérvári KC)
„1972-ben kezdtem el kézilabdás edzésekre járni, s az első perctől kezdve Németh Gábor volt az edzőm. Két évvel később ért az első, igazán meghatározó élmény, ugyanis 1974-ben megnyertük az úttörő olimpiát. 1976-ban igazolt le a Győri Textiles NB I-es szakosztálya, s számomra ott is természetes módon Németh Gábor volt az edzőm. Ekkor került hozzánk a későbbi években ugyancsak sokszoros válogatottságig jutott Sulyok Erzsébet is. Nagy élmény volt az NB I-ben ilyen fiatalon bemutatkozni és később ott rendszeresen pályára is lépni, de néhány év alatt csak meguntam azt, hogy mindig a kiesés ellen kell küzdenünk. 1981-ben érett meg az elhatározásom a klubcserét illetően, s újfent Németh Géborral és Sulyok Erzsébettel együtt Veszprémbe költöztünk. Akkor már válogatottnak számítottam, s az előbb egyévesre „tervezett” eltiltásomat fél évre mérsékelték.”
– Húsz éves korára már fix tagja lett a nemzeti együttesnek. Mit gondol, milyen szerepe volt a fejlődésében a mindenkori edzőjének, Németh Gábornak?
„A legelejétől kezdve rettenetesen szerettem játszani és bevallom, tehetségesnek is éreztem magamat. Ám ez édeskevés lett volna, ha nem kapom meg azt a sokoldalú segítséget, azt a szakmai felvezetést, amit Németh Gábor edzőként nyújtott. Bátran kijelentem: mindent neki köszönhetek, amit ebben a sportágban elértem! Először leginkább átlövőt játszottam, de talán a gyorsaságom miatt is, később a szélen kaptam feladatokat.”
– Mennyit jelent egy fiatal, feltörekvő játékos számára, ha lát maga előtt követendő példaképeket?
Sterbinszky Amália a BEK-trófeával, balról Rácz Mariann (Fotó: jochapress.hu)
„Számomra két világklasszis is óriási húzóerőt jelentett. Győrben számtalanszor megcsodálhattam Iváncsik Miskát, akinek a kisujjában volt az élvezetes játék minden eleme. Ugyanitt kel megemlítenem Sterbinszky Amált is, aki ugyancsak a világ legjobbjai közé tartozott. Öröm és megtiszteltetés is volt egyben vele egyszerre a pályán lenni, lesni a kiszámíthatatlan mozdulatait, ahogy magára húzta a védőket…”
– Az 1984-es olimpia Önnek is „ugrott”.
„Pedig nagyon jó volt a csapatunk, ez a távolmaradásunkat követő, 1985-ös évben többször is bizonyítást nyert. A hagyományosan márciusi, az évente az NDK-ban megrendezett „Nőnapi Tornát” akkor májusban bonyolították le. A Szovjetuniónak lőtt kilenc gólomnak jelentős része volt abban, hogy ebben az évben engem választottak az Év játékosának.”
– Ezt követően viszont soványabb idők jártak a magyar női kézilabdázásra.
„A negatív folyamatokat jócskán felgyorsította, hogy a nyolcvanas évek végén Rácz Mariann a Hypobankhoz szerződött, Elekes Csillát és Kiss Évát pedig formálisan kilopták az országból, akik meg sem álltak az akkori idők egyik, alakuló szupercsapatáig, a Bremen együtteséig. Ez az állapot jelentősen befolyásolt abban, hogy irányt változtassak – így jutottam el végül a már említett német klubhoz.”
– Ahol stabil körülmények közé került és ahol a profi pályafutását befejezve, még évtizeden keresztül amatőrként is élvezte a játékot.
„2007-ben szilánkos törést szenvedtem, megoperálták a lábamat. Azóta nem kézilabdázom. A profi edzősködést viszont már 2002-ben befejeztem – valahogy akkor elegem lett egy időre a kézilabdából. Egy terápia centrumban gyerekeket tanítottam úszni, gyerektornákat vezettem, stb. Az operáció után a legtöbb gondot a lábam jelentette, a legtöbb orvos semmi jót nem ígért. Nem adtam fel, s addig keresgéltem, míg 2013-ban akadt egy olyan orvos, aki elvállalta, hogy ismét megoperál. A féléves rehabilitációt követően most újra jól érzem magamat.”
– Néhány éve az ugyancsak Hamburg közelében fekvő, kétezer lakosú Ellerbekbe költözött, ott dolgozik, közben gyakran itthon van. Milyen tervei vannak a jövőt illetően?
„Bár még távol vagyok tőle, de már most elkezdek érdeklődni: mikor tudnék leghamarabb nyugdíjba jönni, mert akkor azonnal hazaköltöznék. Bár a családom Sopronban él, ha ez egyszer megtörténhet majd, én Győrben vagy a Balaton felvidékén élnék szívesen. Ez utóbbi helyen egyetlen kikötéssel: szőlőskertet semmiképpen nem vennék!”
– Addig maradnak a gyakori „hazaugrások” és a baráti kapcsolatok ápolása. Kikkel van különösen jóban?
„Egykori játékostársaim közül Major Katival, Barna Ildikóval, György Annával és Jakab Gabriellával vagyok folyamatosan vonalban. Széles rokonságomból csak az ismereteket említeném. Kocsis Böbével, Kocsis Róbert válogatott kenussal, Kiss László birkózóval, Kocsis Rozival, a Győri Vaskakas Bábszínház igazgatójával, Fitosné Kocsis Enikővel, a Röpülj Páva zsűrijének tagjával és Sári Barbarával, az Eger kézilabdázójával is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot. Bennük egy a közös, hogy valamennyien az unokatestvéreim. Így tényleg van miről beszélnünk, ha összejövünk. Utoljára ez év augusztus 31-én apukám 80. születésnapját ünnepeltük közösen.”
(MKSZ / jochapress.hu)
