Óbudaiak Franciaországban

Volt szerencsém találkozni az óbudai szurkolói kontingens három tagjával, akik végigkísérték a Magyar Labdarúgó Válogatottat a 2016-os franciaországi Európa Bajnokságon. Mikor meghallottam az ő történetüket, gyermeki irigységgel kezdtem bele a szervezésbe, hogy megismerhessem és körülbelül 1%-ban átélhessem azt az élményt melyben nekik részük volt.

Az egész ötlet a Norvégia elleni mérkőzés után pattant ki a fejemből, – kezdi el Hajós István a történet elmesélését a legelejéről – hogy szeretnénk megnézni a magyar válogatottat Franciaországban, és ha már ott vagyunk, akkor a nyaralással is összeköthetjük a dolgot, hiszen az egyik nem zárja ki a másikat. Az első és legfontosabb dolog a jegyigényléssel kezdődött az UEFA honlapján. – Folytatja István- Sajnos az első körben elutasítottak minket, de nem adtuk fel, mert az UEFA minden regisztrálót tájékoztatott arról, hogy az első (legdrágább) és második jegykategóriákba még vásárolható jegy. Szerencsére sikerült 4 jegyet kapnunk mind a 3 csoportmeccsre. Igaz az utazás alatt öten voltunk. A szállások lefoglalása nem volt nehéz, ugyanis interneten sikerült mindent elintézni. Autóval vágtunk neki a túrának 5-en 4 darab jeggyel. Csorba Sándor nagypapám 86 évesen utazott velünk. Úgy gondolom, hogy a magyar szurkolók között Ő lehetett a legidősebb személy, és hozzá kell tegyem, hogy az út megpróbáltatásait sokkal jobban bírta, mint mi fiatalabbak. – Könnyű megállnom István beszéde közben, hogy ne szóljak közbe és ne kérdezzek bele, mert olyan lendülettel és átéléssel meséli el élményeiket, hogy én csak hallgatom és hallgatom. – Véleményem szerint – közben István nem állt meg és mesél tovább- a válogatott első mérkőzése volt számunkra a legszebb élmény. 2-0ra legyőzni Ausztriát egy Európa Bajnokságon rögtön a válogatott első mérkőzésén, hát – és itt egy kicsit elhallgat István, de aztán folytatja – még most is kiráz a hideg tőle. A hangulat rendkívüli volt, minden magyar szurkoló talán csak álmaiban gondolt erre az eredményre. Igaz a mérkőzés közben kicsit megijedtünk, mikor nagypapám – Csorba Sándor- elsápadva, remegve ült a helyén. Kérdezem tőle – nagypapa minden rendben van, jól vagy? Erre Ő csak annyit mondott fennhangon, idegesen, hogy fújja már le, fújja már le! A mérkőzés végén szerencsére nagypapi is megnyugodott. Mi alapvetően minimális elvárással utaztunk ki Franciaországba – vág közbe Csiszér Sándor Úr – nem voltak illúzióink tisztes helytállást szerettünk volna látni és, hogy mi jól érezzük magunkat. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy a fiúk túlszárnyalták minden várakozásunkat, bár az első meccsen Alaba 2. percben lőtt kapufájánál felszisszentünk, hogy jaj, ez nem az a kávéház ahova eddig jártunk, de sikerült a csapatnak levetkőznie gátlásait és remek játékkal rukkoltak elő a továbbiakban. A három csoportmérkőzésen talán a portugálok ellen éreztem azt, hogy nem mi irányítjuk a mérkőzést, – ragadja vissza a szót István és folytatja a mesélést – mert az a csapat, aki háromszor tud egyenlíteni, simán meg is nyerhette volna a mérkőzést, de véleményem szerint Portugália el szerette volna kerülni a belgákat. A jegyekre visszatérve – mesél tovább- sikerült minden csoportmeccsre plusz egy jegyet szereznünk és szerencsére nem kellett érte horror összegeket fizetnünk. Ausztria ellen Sanyinak sikerült egy utazási iroda felajánlásából ingyen jegyet szereznie, Izland ellen az UEFA a 140 euróba kerülő jegyeket 25 euróért adta, Portugália válogatottja ellen pedig a Portugál Szövetség által kiadott legjobb kategóriás jegyhez jutott hozzá Sándor, (ezen a meccsen ő volt a soros, aki kint marad, ha nincs jegy) mely talán a legjobb helyre szólt a válogatottak kispadjai mögé. Nem kell, mondjam óriási élmény volt. – eleveníti fel az emlékeket Sándor. – Mindeközben szinte el is felejtettem, hogy összesen négyen vagyunk a szobában. Szappan ” mezvadász” Zsolt nyugodtan, csendben hallgatja szurkolótársait, nem szól bele a csevejbe, de látszik rajta, hogy valami nagy durranást tartogat számomra. Közben megkérdezem Istvántól, hogy érezhető volt-e Franciaországban bármi féle terrorellenes készültség. Sajnos az elmúlt hónapok eseményei után szerintem ez jogos kérdés. – Igen – kezdi el újra élményei mesélését István – azért elég sok volt a fegyveres és kommandós katona, de önmagában a stadionban nem. Mi egykor mindhárman a Ferencváros biztonsági csapatában dolgoztunk, így nagyfokú szakmai rálátással állíthatjuk, hogy sokan biztosították a mérkőzéseket, de ezen személyek nagy része önkéntes volt. Nem készültek fel a komolyabb szurkolói táborokra és nem voltak felkészülve a rendes megfelelő motozásra sem. Véleményem szerint Magyarországon komolyabb ellenőrzéseken esnek át a szurkolók mikor labdarúgó mérkőzésre mennek. A hétköznapokon, mikor nem volt meccs – veszi át a szót Sándor – nem volt észrevehető semmilyen fenyegetettség. Több volt a rendőr, ezt aláírom, de semmilyen veszély érzetünk nem volt. Marseille-ben a szállásnál például Marseille szurkolókkal lábtengóztunk, közben énekeltünk (ők a saját nemzeti himnuszukat, mi is a miénket, ezután klubcsapat indulókat is elkezdtük skandálni). Nagyon kellemesen eltöltöttük az időt. Egyébként Marseille-ben több Óbudáról érkezett szurkoló is csatlakozott hozzánk, hogy a zászlóval mellett vonuljunk együtt a stadionhoz. Most már nem tudtam megállni és meg kellett, hogy kérdezzem, mi is lapul abban a fehér szatyorban, amit Zsolt hozott a találkozóra. Zsolt szó nélkül elővett belőle két válogatott mezt. Az egyik mezre Dzsudzsák, a másikra Lovrencsics neve van felírva. Butaság lett volna megkérdezni, hogy eredetiek-e, hiszen mindkét mez saras, koszos volt. Hát ez úgy volt, – kezdi el közben Zsolt – hogy az első mérkőzés után a játékosok kijöttek megtapsolni a szurkolókat. Én minden meccsen az első sorban álltam a kapu mögött és onnan szurkoltam a csapatnak. Dzsudzsi pont odajött ahol én álltam, kérleltük, hogy adja oda a mezét, levette és felém nyújtotta. Én, mint egy párduc vetettem rá magam, markoltam és szorítottam, nehogy valaki lecsapjon rá. Egyébként még a stadionban kaptam egy 500.000 forintos felajánlást, hogy adjam el a mezt. Szerintem ez az ár menni fog még feljebb is, de nem szándékozom eladni. Lovrencsics mezét a belgák elleni meccsen Toulous-ban sikerült megszereznem. Ez úgy történt, hogy kijöttek ismét megtapsolni minket, én bedobtam a sapkámat neki, ő fel is vette és abban köszönte meg a szurkolást és buzdítást. Utána, hogy visszaadja a sapkát kijött hozzám és a sapkámmal együtt odaadta mezét is. Egyébként több kép is van arról, hogy Lovrencsics az én sapkámban ünnepel. Mindenesetre ezek a mezek bekeretezésre kerülnek és a lakásom kiemelt ereklyéi lesznek. A szurkolótáborok kapcsolata – kezd el mesélni újra Sándor – kifogástalan volt. A stadion mellett együtt fényképezkedtünk, együtt énekeltünk. A portugálok voltak egy kicsit nagyképűek, úgy gondolták, hogy rúgnak nekünk egy hármast, de alapvetően nem volt velük probléma. A túráról körülbelül 1000-1200 kép készült. A 86 éves nagypapám – mondja István- kijelentette a hazaérkezés után, hogy ő még visszamenne, mert szívesen eltöltene még egy hetet Franciaországban. Míg élünk emlékezni fogunk erre a 12 napra. Én csak annyit fűznék hozzá, így a végére, hogy az éjjel soha nem érhet véget és ezek a fiúk varázsoltak nekem valami szépet.