1896-ban Athén sikeresen újjáélesztette az ókorban oly népszerűségnek örvendő olimpiai játékokat. A görög örömöt azonban francia fiaskó követte. A századfordulón Párizsra került a sor, hogy továbbvigye az örökséget és méltó módon öregbítse a dicső hagyomány hírnevét. A küldetés finoman szólva is kudarcot vallott, egy bizonyos világkiállítás dicsfénye elhomályosította az ezáltal másodlagossá degradált sportünnepélyt. A káosz és zűrzavar jegyében megtartott olimpiát egyedül a sportolók példás hozzáállása és kimagasló teljesítménye mentette meg a teljes katasztrófától.
A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) alapítója és elnöke, a francia Pierre de Coubertin báró hazabeszélt, amikor a 19. század végén azt mondta, hogy az 1900-as esztendőben Párizsnak kell megrendeznie az első modernkori olimpiát. Célját voltaképpen elérte, annyi különbséggel, hogy ez számsorrendben a második újkori sportünnepély lett, hiszen négy évvel ezelőtt beelőztek a görögök, és ha egy nem is teljesen tökéletes, de az ókori játékok szellemiségéhez mindenképpen méltó eseményt vezényeltek le. No sebaj, gondolhatta az egyszeri halandó, legalább 4 év elegendő idő lehet arra, hogy a szervezők a korábbi hellén hibákat kijavítva egy még komplexebb, még kiforrottabb élménnyel ajándékozzák meg a sportkedvelő nagyérdeműt. Hát, igazság szerint ez nem pont így alakult. Annyira messze voltak tőle, mint Athén Párizstól. Gyalog…
A szervezés kerülhetett volna értő kezekbe is, de a mindig lelkes Coubertint félreállították, mondván az új évszázad első esztendejének fő szenzációja a világkiállítás kell, hogy legyen. Emil Loubet köztársasági elnök ugyanis 1900. április 15-én a népek békéjének és egységének jegyében megnyitotta az addigi legnagyobb volumenű globális expót (hivatalos nevén: Exposition Universelle et Internationale de Paris). A rendezvény valóban rendkívül színvonalas volt és remekül sikerült, a monumentális épületek és a technikai vívmányok kiválóan képviselték és mutatták be a fő tematikául szolgáló „haladást”, vagyis az emberi szellem és munka több ezer éves történetét és eredményeit. A franciák valószínűleg abban bíztak, hogy a jeles ünnepély jó hátszelet ad majd az egy hónappal később startoló olimpiai játékoknak, viszont abból inkább csak mellékes esemény, másodrangú happening vált, gyakorlatilag a világkiállítás része volt, nem pedig különálló rendezvény. Hiába, Párizs inkább a divat és a művészetek fővárosa, mintsem a sporté. Ebben az esztendőben azonban a földkerekség legnagyobb sportünnepélyének is otthont adott, ehhez képest még nevében (Concours Internationaux d’Exercises Phisique et du Sport – A Testmozgás és a Sport Nemzetközi Versenye) sem kapta meg a tisztes rangot.
A felkészületlenség, hanyagság, nemtörődömség, mint rendhagyó jellegzetesség sokféleképpen manifesztálódott ezen az olimpián. Az még hagyján, hogy nyitó- és záróünnepség nem igazán volt, de hagyományos stadion és versenypálya se nagyon, szóval a megmérettetések színterét a város utcái, parkjai, játszóterei jelentették. Például a 100 méteres síkfutás kis túlzással inkább „hegyi menet” volt, mert az arra kijelölt terep szintje 60 centimétert emelkedett. A közönség és a sportolók informálása is „élményszámba ment”, a résztvevők sokszor ténylegesen azt se tudták hol vannak, egy adott verseny helyszínének megtalálásához leginkább saját találékonyságukra és néhány segítőkész járókelő útbaigazítására támaszkodhattak. A szervezők egyetlen tájékoztatási segítsége – néhány kihelyezett, nem túl informatív plakát mellett – egy programfüzet volt, amelyben meglehetősen egyedi elnevezések szimbolizálták az ötkarikás játékok különféle küzdelmeit. Néhányat érdemes kiemelni a legjobbakból: „A munkások erkölcsi és szellemi fejlődését szolgáló rendezvények” címszó alatt kellett keresni az atlétikai számokat, a „Vasáruk” elnevezést a műkorcsolya kapta, a „Járművek” rovatba tartozott a kerékpárverseny, míg a rendkívül furmányosan megfogalmazott „Mentőalkalmatosságok” néven futott az evezőverseny.
A nagy keszekuszaságban a résztvevő sportemberek többsége – már amelyik odatalált, és el tudott indulni az adott megmérettetésen – meglehetősen jól szerepelt, a rekordok zöme megdőlt, és beszédes, hogy egyetlen athéni bajnok sem tudta megvédeni a 4 évvel ezelőtt megszerzett címét. Az atléták tehát alapvetően becsülettel felkészültek és helyt álltak, de azért a káosz és a fejetlenség a legtöbb próbatétel idején is aktívan uralkodott.
A Párizs utcáin megrendezett maratoni futás is azt bizonyította, hogy idegen környezetben bizony nem könnyű kiigazodni, idő kell, mire az ember otthonosan érzi magát. Így volt ezzel a versenyzők zöme is, hiszen a hiányos helyismeret miatt többen is alaposan eltévedtek. Az amerikai Arthur Newton például úgy ért célba, hogy azt hitte, győzelmet aratott, a svéd Ernst Faust pedig egy közlekedési rendőrtől kért útbaigazítást, de a „zsernyák” rossz irányba küldte. A hazai pálya előnyét kihasználva a futóversenyt végül a francia Michel Théato nyerte meg. A sprinter remekül ismerte a környéket, a rossz nyelvek szerint túlságosan is, állítólag itt-ott lerövidítette az utat.
A megmosolyogtató eseteket színesíti a holland evezősbrigád felettébb különös körülmények között elhódított aranyérme is. Történt ugyanis, hogy a háromtagú csapatból ketten úgy döntöttek, a kormányos túlsúlya miatt farnehéz a hajó, ezért a döntőben már nem tartanak igényt a szolgálataira. Viszont ketten nem indulhattak, fel kellett kérniük valakit, aki beugrik a bárkába. A szerencsés kiválasztott végül egy ismeretlen, fiatal, körülbelül 7-9 év körüli fiúcska lett (róla semmilyen hivatalos adat sincs), aki minden bizonnyal az olimpiai játékok történetének legfiatalabb résztvevője, dobogósa és egyben aranyérmese.
A szórakoztató és egyben megdöbbentő események sorozata mellett említést kell tenni arról, hogy a játékokon számos szenzációs és megsüvegelendő sportteljesítmény született, amely valamelyest ellenpontozta a szervezés és a megvalósítás gyatra színvonalát.
A XX. század első olimpiájának legfőbb éremhalmozója az amerikai Alvin Kraenzlein volt, aki első helyen végzett 60 méteres síkfutásban, megnyerte a 110 és 200 gátat, valamint távolugrásban is ő szökkent legmesszebbre. Elismerésre méltó teljesítménye a mai napig rekord: ő az egyetlen atléta, aki egy olimpián négy egyéni számban is nyerni tudott.
Három alkalommal került aranyérem a svájci sportlövő, Konrad Stäheli nyakába. A precíz tüzér hadipuskában (térdelő, egyéni és 300 méter összetett, csapat) kétszer, illetve pisztolyban (50 méter, csapat) egyszer diadalmaskodott.
A századfordulón megrendezett ötkarikás játékok egyik legérdekesebb figurájának kétségtelenül az amerikai Ray Ewry tekinthető. A „Gumiember” és „Békaember” beceneveket méltán kiérdemlő atléta meglehetősen mélyről indult, hogy aztán példás akaraterejének és kitartásának köszönhetően a csúcsra érjen, és előkelő helyet foglaljon el minden idők legnagyobb olimpikonjai között. Az ő története attól különleges, hogy fiatalon gyermekbénulásban szenvedett, évekig tolókocsiba kényszerült, úgy tűnt, egész életét így kell leélnie. Csodával határos módon azonban felépült az akkoriban még gyógyíthatatlannak tartott betegségéből, és orvosi tanácsra izmai megerősítése érdekében ugrógyakorlatokat végzett. Ezt olyan hatékonyan csinálta, hogy elindulhatott az 1900-as sporteseményen, ahol nem sokat tétlenkedett, egyből három aranyérmet bezsebelt. A legendás sportoló ma már rég nem létező számokban szerzett elsőséget: helyből magasugrásban, helyből távolugrásban és helyből hármasugrásban. Ewry a későbbiekben tovább bővítette éremgyűjteményét, összesen nyolcszoros olimpiai bajnok, valamint azon kevesek egyike, aki ötkarikás játékokon sohasem szenvedett vereséget.
Térjünk át a magyar sikerekre! Hazai sportolóink Párizsban sem vallottak szégyent, sőt. A kis létszámú küldöttség (17 fő) szépen szerepelt, mindhárom éremből sikerült legalább egyet begyűjteni. Gönczy Lajos magasugrásban (175 centiméter), Halmay Zoltán pedig 1000 méteres gyorsúszásban ért el harmadik helyezést. Országunk két ezüstérme is Halmay nevéhez fűződik, a 19 éves tehetséges úszó 200 méter gyors és a maratoni, 4000 méter gyors versenyszámokban egyaránt második lett.
Apropó, magyar delegáció. A silány színvonal, mint a játékok állandó résztvevője, sokszor jelentkezett sportolóink esetében is. A Párizsba megérkező 17 férfiú semmilyen fogadtatásban nem részesült, ráadásul olyan garniszállót kapott a csapat, amelybe még Gézengúz Guszti is félve ment volna be. A versenyeket is csak segítséggel lehetett megtalálni, általában a Párizsban élő magyarok hathatós közreműködésével.
Így volt ez a Bois de Boulogne parkjában tartott diszkoszvető viadal alkalmával is, amely során megszületett a II. Nyári Olimpiai Játékok első és egyetlen magyar aranyérme, méghozzá Bauer Rudolf jóvoltából. Természetesen az ő története is tartalmaz furcsa és rendhagyó jelenségeket. Az eddigiek ismeretében nem meglepő, hogy a pálya nem volt sallangmentes és teljesen alkalmas arra, hogy profi atlétikai versenynek adjon otthont. Az őspark közepén ugyanis egy termetes tölgyfa helyezkedett el, melynek ágait figyelembe kellett venni a diszkosz eldobásakor. Bauer Rudolf dobáshoz készülődött, célzott, majd elhajította a korongot. „Repül a diszkosz, ki tudja hol áll meg, egy hajtást, esetleg egy ágat talál el?” – kiálthatott fel izgatottan az ellentábor. A magyar atléta azonban pontosan célzott, két benyúló ág közötti résen átvágta a szert a fán túlra. Az eredmény: 36,04 méter. Bauer ellenfelei szerencsére „nem látták a fától az erdőt”, dobásaik rendre elakadtak vagy szerényebbre sikeredtek, így az eredetileg mezőgazdász végzettségű sportoló olimpiai bajnok lett. Az ekkor 21 éves srác – aki a csúcson hagyta abba, mert ez volt az utolsó versenye pályafutása során – korábban soha nem látott technikával győzött, és tulajdonképpen megteremtett egy új dobóstílust. Erről az érintett ekképpen nyilatkozott: „Olimpiai győzelmem mellett legalább annyira örültem annak, hogy a fordulással való dobást, amelyet én valósítottam meg, minden atléta átvette, s az lett a diszkoszvetés modern stílusa.”
Az egész sportünnepélyt övező fejetlenség alapján nem is lett volna „hiteles” ez a versenyszám se, ha a díjátadóba ne csúszott volna be egy baki. Négy évvel ezelőtt Hajós Alfréd győzelmekor is a himnusszal volt gond, ezúttal Bauer Rudolf tiszteletére sikerült elkövetni egy hasonló, de még annál is nagyobb hibát. A diszkoszvetés győzelmének ünnepélyes kihirdetésekor a karmester intésére az amerikai himnuszt kezdte el játszani a zenekar, valószínűleg azért, mert addig minden atlétikai számban „jenki” siker született. A kis létszámú, de lelkes és jogosan felháborodott magyar szurkolótábor intelmére gyorsan korrigált a rezesbanda, és rázendített…az osztrák örömódára. Úgy tűnt a franciákat nem igazán érdekelte, hogy osztrák vagy magyar a győztes, a lényeg, hogy a Monarchia égisze alá tartozik, punktum. A himnusz körüli felfordulás kapcsán sikerült feltenni a pontot az i-re, ugyanis másnap a francia lapokban így jelent meg a diszkoszvetés eredménye: 1. helyezett Bauer Rudolf – Budapest, Ausztria. Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni, és a magyarok heves tiltakozása olyannyira hatott a szerkesztőkre, hogy a sajtó a 200 méteres úszásban ezüstérmet szerző osztrák versenyzőről ezt hozta le: 2. helyezett Wahle – Bécs, Magyarország. Sajátos kompenzálás…
Sajátosnak tekinthető magával a párizsi olimpiával kapcsolatban még az is, hogy az első helyen végzett sportolók számára továbbra sem járt aranyérem, a klasszikus medálosztás a következő játékoktól lépett érvénybe. Emellett különlegesség, hogy nők először indulhattak a világversenyen. Közülük elsőként Charlotte Cooper örülhetett győzelemnek, ráadásul kétszer. A hölgyemény teniszben lett első, egyéniben és vegyes párosban.
A századfordulón megrendezett második modernkori olimpia finoman szólva sem sikerült a legjobban, a franciák rendezése nemhogy felülmúlni, még megközelíteni sem tudta a görögök által emelt mércét. A heroikus ókori viadalok feltámadását hanyatlás követte, és félő volt, hogy a gyatra megvalósítás miatt akár elhal a mozgalom. Szerencsére nem így történt, mert a versenyzők nagyszerű teljesítménye megágyazott annak, hogy a jeles világesemény négyévente megörvendeztesse a sport szerelmeseit.
Klár Bence, fotó: nso.hu, thoughtco.com, infovilag.hu, olimpiak.blog.hu, nagyhaboru.blog.hu
