Feloldhatók-e a vallás – jelen esetben a muszlim hit – állította korlátok, illetve a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) és a különböző nemzetközi sportági szövetségek regulái között a viselhető sportruházatok ügyében hosszú ideje feszülő ellentétek úgy, hogy a hitéleti előírások és a NOB vonatkozó szabályai ne kerüljenek szembe egymással összebékíthetetlenül? A távolról sem költői kérdésre azért is kell(ene) mielőbb végleges megoldást lelni – kevesebb mint két hónappal a nyári londoni ötkarikás játékok előtt -, mert éppen a muzulmán női versenyzők öltözködése volt – és maradt évtizedek múltán is – olyan sarkalatos vitatéma, amelynek legalábbis részben betudhatóan több arab ország eddig egyáltalán nem, vagy csak elvétve engedte meg a „gyengébb nemhez” tartozó állampolgárainak amúgy is csak keveseket érintő olimpiai részvételét.
A nők sportolását ellenzők és szigorú korlátok közé szorítók vezető országa a Szaúd-Arábiai Királyság, amely még soha nem küldte el egyetlen női sportolóját sem az 1896 óta négyévente zajló modernkori olimpiákra, és nagyon úgy fest a helyzet, hogy a július 27-én kezdődő londonin sem fogja engedélyezni szereplésüket. Pedig pár hónapja még Jacques Rogge, a NOB első embere is roppant bizakodóan beszélt arról, hogy végre Szaúd-Arábia is igent mond legkiválóbb női sportolóinak ötkarikás startjára. Az eddigi utolsó hivatalos rijádi bejelentés nyomán azonban szertefoszlani látszanak az efféle remények. Áprilisban ugyanis az arab állam olimpiai bizottságának feje, Navváf ibn Fejszal herceg – bezárva az eddig is csupán résnyire nyílt kiskaput – leszögezte: a brit fővárosba kizárólag férfiversenyzőik utaznak majd. Elvben még változhat ugyan a helyzet, de immár minimális az esélye annak, hogy londoni színre lépésével akárcsak egyetlen szaúdi nő is sporttörténelmet írhat.
Illetlen ruházatban mutatkoznának
A kategorikusnak tetsző nemnek persze megvolt az előzménye.
A muzulmán vallás kormányzati szintű, legszigorúbb irányvonalának megerősödésével párhuzamosan az elmúlt években még azokat a sporttermeket is bezáratták a szaúdi hatóságok, amelyek pedig kizárólag nők által voltak látogathatók, kifejezetten az ő sportolásukat segítették. A rigorózus vallási előírásokra épülő iszlám jogrend, a saría szellemének és a nőket szigorú kordában tartó gyakorlatának megfelelően behatárolták még a viselhető ruhadarabokat is, nem pusztán a testedzést, de példának okáért még a reggeli futást, a kocogást is lehetetlenné téve a lányok-asszonyok számára. A helyi vallási elöljárók, a muftik körlevelekben vagy éppen nagyon is hangos „igehirdetés” közepette szögezték le, hogy megengedhetetlen a nők sportolása, mivel az ahhoz vezetne, hogy férfiak előtt „illetlen ruházatban” mutatkoznának, és túlságosan is sok időt töltenének távol az otthonuktól, ami ugyancsak helytelen és teljességgel elfogadhatatlan.
Idén tavasszal valamelyest enyhülni látszott a nőket szinte házi börtönbe záró vasszigor, amellyel kötelezővé tették az otthonuk elhagyásakor legfeljebb az arcot és a kézfejet láttatni engedő ruhaviseletet, és valamiféle kompromisszum kialakítása megindult a szaúdi (sport)vezetés és a NOB irányítói között. A múlt havi rijádi – csak férfiak mennek! – állásfoglalással azonban visszaállt az eredeti szituáció. A frontvonalak megmerevedését, egyszersmind a türelem fogyatkozását jelezte a NOB részéről a figyelmeztető nyilatkozatok megszaporodása, a nők sportjával foglalkozó és érdekeiket védő brit szervezet, a Women’s Sport and Fitness Foundation (WSFF) reagálása, amely a szaúdi női sportolókkal való bánásmódot támadta élesen.
Sue Tibbals, a WSFF elnöke odáig ment, hogy egyenesen az arab ország olimpiáról való kizárását indítványozta a NOB-nak. „Azzal, hogy Szaúd-Arábia elutasította női sportolói londoni részvételét, megsértette a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak az Olimpiai Chartába belefoglalt alapelveit. Az alapokmány rögzíti, hogy az olimpiai mozgalommal ellentétes mindaz, ami diszkriminálja az embereket faji, vallási, politikai vagy nemi hovatartozásuk alapján” – szögezte le Tibbals.
A hijab viselése a megoldás?
Hogy valamiféle megoldás mégis lehet, azt a már említett szaúdi herceg egyik legutóbbi nyilatkozata jelezte. Navváf tudniillik azt nem zárta ki, hogy olyan női sportolók képviselhessék Szaúd-Arábiát, akik nem tagjai a hivatalos küldöttségnek.
A sportdiplomáciai-politikai manőverezésnek nem új keletű példájáról lenne szó ez esetben, merthogy – igaz, nem „valódi” olimpián, hanem – a 2010-es szingapúri ifjúsági olimpián úgy lett bronzérmes díjugratásban Dalma Rusdi Malhasz, hogy formailag nem tartozott a hivatalos szaúdi delegációhoz.
A szaúdi királyság mellett amúgy még két muszlim ország van, amely sosem küldött olimpiára női versenyzőt: Brunei és Katar. Utóbbi kettő állítólag nem dacol tovább, és Londonban már lesznek képviselői a „gyengébb nem” részéről is.
Amiért ott lehetnek, abban nagy szerepe van a sportruházat, az öltözködés területén hosszú idő után megtalált-kidolgozott megoldásnak. Jelesül a hijab viselésének, még pontosabban viselhetőségének a versenysportban is. A muszlim nők fejét, továbbá nyakát és fülét be- és elfedő kendő a muzulmánoknál afféle kötelező ruhadarab, és a bevezetőben már említett dilemmát éppen az okozta, hogy a sportban való felbukkanása ugyanakkor rendre sportági tilalmakba, szabályokba, sportszövetségi elutasításba ütközött.
Az „elrejteni” jelentésű hijab egyes értelmezések szerint éppen arra szolgál, hogy viselőjét igaz hívőként „elbújtassa” a világ, főképpen a férfinép szeme elől. (folyt.)
