A magyar derbin mutatkozott be az NB I-ben, gólkirály lett a KEK-ben, a Ferencvárossal és az FC Portóval is bajnoki címe(ke)t nyert. A légiós évek után némi kacskaringóval visszatért szeretett klubjához, s összesen 649 mérkőzésen húzhatta magára a zöld-fehér mezt. Lipcsei Péter március 28-án ötvenedik születésnapját ünnepelte.
– Bp. Honvéd–Kazincbarcika osztályozót játszottak Kispesten 1990 nyarán, 1–0-ra győztek a hazaiak, így aztán ők folytatták az első osztályban – meg egy hosszú hajú barcikai srác is, csak éppen a Ferencvárosban.
– Volt több ajánlatom is: Békéscsabáról, Diósgyőrből, de a Fradiról nem hallottam. Utóbb tudtam meg, Magyar Zoltán, a zöld-fehérek szakosztály-igazgatója és Nyilasi Tibor edző miattam jött ki a Bozsik-stadionba.
– Utána írt alá a Fradihoz?
– Nem volt egyszerű, tudniillik ugyan leérettségiztem, de valami miatt kellett édesapám aláírása is.
– Ő volt az edzője Kazincbarcikán. Mit szólt a lehetőséghez?
– Neki is tetszett, azért a Fradi az Fradi. Emlékszem, Magyar Zoltán hozta Barcikára az írógépét, ott kopogta le nálunk a szerződés szövegét. Néhány nap múlva az Üllői úti régi stadion öltözőjében Nyilasi bemutatott a csapatnak, Pintér Attilának, Józsa Miklósnak, Bánki Dodinak, Fischer Palinak, Limperger Zsoltnak meg a többieknek, de aztán utaztam is az ifiválogatotthoz, mert Európa-bajnokságot rendeztek Magyarországon. A portugálok aranygenerációjával szemben estünk ki tizenegyesekkel, Luís Figo, Joao Pinto, Rui Costa, Jorge Costa játszott az ellenfélnél.
– Utóbbival jó barátok lettek Portóban. Az Eb-n gondolt arra, hogy valaha valamelyikükkel majd együtt futballozik külföldön?
– Egyáltalán nem vetődött fel bennem, hogy valaha légiós leszek. Stabil NB I-es futballista akartam lenni, gyökeret ereszteni a Fradiban. Costa egyébként nagyon szimpatikus volt, azonnal elfogadott, a családjaink is összejártak. Sokáig tartottuk a kapcsolatot, azt követően szakadt csak meg, hogy kinevezték Gabon szövetségi kapitányává.
– Mi az, amiben különösen jó volt, amiben kiemelkedett a többiek közül? Ami miatt Nyilasinál rögtön a kezdőcsapatban kapott helyet?
– Legnagyobb erényem talán a rúgótechnikám volt, jobbal, ballal is tudtam indítani, jó volt a helyzetfelismerésem, ha beindult a csatár, már tettem is elé a labdát. Mindez persze utólag derült ki, nyilván Nyilasi ezt is látta bennem. Tibi bá eleinte emberfogóként számított rám. Az ellenfél két csatárának egyikét kellett semlegesítenem, a másikat általában Limpergernek, és a kor játékrendszere szerint mögöttünk játszott a söprögető, nálunk Pintér Attila. Nem voltam különösebben gyors, az angol tulajdonos idejében végeztek fotocellás felméréseket, labda nélkül a társaság második feléhez tartoztam. De amikor labdavezetés közben mérték az időt, már a legjobbak között voltam – 36 évesen is. Fel tudtam gyorsulni, ezért mertem szólókra vállalkozni. Lehetőleg a rám támadókkal ellentétes oldalon vezettem a labdát.
– Újpest–Ferencváros 0–5.
– 1990. augusztus 18., Megyeri út. Mit mondjak…? Az első bajnokim, ráadásul a lilák ellen. Még ma is előttem van az egész mérkőzés, az öt gól. Azt azért kevesen tudják, hogy az Üllői úton egy augusztusi felkészülési tornán két alkalommal már pályára léptem zöld-fehérben.
– Felvetődött önben, hogy válogatott lesz?
– Csak amikor már stabilan játszottam a Ferencvárosban. De vágy szinten már gyerekkoromban ott motoszkált bennem. Emlékszem, a tévében közvetített válogatott mérkőzésekre, a kamera közelről mutatta a futballistákat, ahogy rágóznak vagy éppen a szívükre tett kézzel hallgatják a Himnuszt. Persze én is együtt énekeltem velük, s próbáltam azt csinálni, amit a képernyőn a menőktől láttam. Apám és a bátyám nem vettek komolyan, ezen néha duzzogtam, mondtam is nekik: „Meglátjátok, egyszer én is ott fogok állni!” Ez 1991. szeptember 11-én jött el, Mészöly Kálmán az írek elleni felkészülési mérkőzésen küldött pályára.
– Milyen volt az 1992-ben bajnoki aranyérmet nyerő Fradi?
– Balogh Tonóval, Simon Tibivel, Telek Mancival, Keller Faterral, Kuznyecovval, szegény Focival (Fodor Imre – a szerk.), Floresszel (ifj. Albert Flórián – a szerk.), Wukóval (Wukovics László – a szerk.) és a többiekkel remekül megértettük egymást. Sohasem felejtem el, miután idegenben 2–0-ra legyőztük a Diósgyőrt és jöttünk haza, az út mentén a házakon Fradi-zászló lengett, mintha az egész ország fradista lett volna.
– Ne feledjük, tizenegy esztendő után lett ismét bajnok a Ferencváros!
– Persze, ez sokat számított! Tizenegy szűk esztendő után már ideje volt az aranyéremnek. A tavaszi 15 fordulóból még a kétpontos rendszerben 13-at megnyertünk és két döntetlenünk volt. A Vác ott lihegett a nyakunkon, ezzel kapcsolatban van egy történetem: a Vác bajnokiján bemondták, hogy Diósgyőr–FTC 2–0 – aztán persze helyesbítettek. Utaztunk a válogatott edzőtáborába, a váciak kapusa, Koszta is kerettag volt. Mi, fradisták kérdeztük tőle: „Te, Jani, milyen volt egy-két percig bajnoknak lenni?” Kiabálva kergetett minket a folyosón. Na, akkor labda nélkül is gyorsan futottam…
– Ha azt mondom, Nyilasi Tibor…
– …én azt, hogy a második apám. Amikor 1990 és 1994 között először volt edzőm, bajnoki aranyérmet és három alkalommal Magyar Kupát nyertünk, de ezek csupán számok. Mert amikor a Portótól kölcsönben visszajöttem egy idényre a Fradiba, miatta jöttem. Nem is azért vagyok neki hálás, hogy már az elejétől kezdő lehettem, hanem mert bízott bennem. Egy labdarúgónak talán ez a legfontosabb. A másik egy szakmai dolog: kiszúrta, hogy az emberfogás mellett van energiám a támadásépítésre. Biztatott, merjek vállalkozni, a második idényemtől már középpályás voltam.
– Ennek is köszönhető, hogy a Kupagyőztesek Európa-kupája 1991–1992-es kiírásában hat góljával a sorozat gólkirálya lett, a bolgár Levszkinek összesen négy, a Werder Bremennek két gólt rúgott. Ez volt karrierje legjobb időszaka?
– Ez, és az FC Portónál töltött első idényem, az 1995–1996-os. A sérülésemig nagyon jól futballoztam, mondhatom, Bobby Robsonnak tetszett a játékom.
– Igaz, hogy a Porto ellen 2–0-ra megnyert itthoni visszavágón szeretett bele a játékába?
– Állítólag igen. A kinti 6–0-s vereségen nem léptem pályára, a sárga lapjaim miatt nem játszhattam. Novák Dezső mondta is, maradjak csak itthon, készüljek a Vasas ellen, és szívjam fel magam a Porto elleni visszavágóra. A Fáy utcában jól is ment, 4–2-re győztünk, két gólt szereztem.
– Akkoriban hogyan hoztak tető alá egy külföldi szerződést?
– Hát nem ment olyan flottul, mint manapság… Kezdem azzal, hogy ilyen-olyan menedzserek „kábítottak” minket. Siserahad volt az öltözőben, duruzsoltak a fülünkbe, ment a szöveg. Nekem szerencsém volt a Belgiumban élő Bognár Györggyel. Megkérdezte: „Kimennél Portóba?” Persze – mondtam erre. Néhány nap eltelt, s már jöttek a portugál vezetők, Szivós István elnökkel megkötötték az üzletet.
– A külföldre szerződőktől gyakran hallani, mások kint az edzések. Mások?
– A mentalitás más. Mezey György is mondta az edzőképzésen és a saját bőrömön is tapasztaltam, az egymás elleni játék kint vérre megy. Nálunk az edzés végén a játékot amolyan levezetésnek veszi mindenki, külföldön ekkor kezdődik a harc a csapatba kerülésért. Be kell bizonyítani, ki a jobb. Emlékszem, szokásom szerint letűrt sportszárban futballoztam, iszonyúan faragtak. Mondta is az idősebb Joao Pinto, aki még 1987-ben BEK-et nyert a Portóval: „Minek jöttél ide?” Úgyhogy hamar észbe kaptam.
– Ennyi év távlatából hogyan értékeli a portói légióskodást?
– Csak azt tudom mondani, amit eddig is: a sérülésemig minden a legnagyobb rendben ment, utána kevésbé. 1996. március 27-én egy edzésen bal oldali keresztszalag-szakadást szenvedtem. Másnap műteni akartak, mondtam, a születésnapomon nem szeretnék kés alá feküdni.
– Mennyi valóságalapja volt annak, hogy Bobby Robson magával viszi Barcelonába?
– A feleségem 1996 nyarán szállított kocsival ide-oda, amikor mentünk az edzőközpontba, látom, iszonyú csődület van. Akkor tudtam meg, Robson lesz a Barcelona edzője. Gratuláltam neki, ő pedig az anyósülés felőli ablakon behajolva mondta: „Jövőre jössz te is!” Sőt, decemberben José Mourinho is felhívott, hogy számítanak rám…
– Végül miért hiúsult meg a lehetőség?
– Egyfelől nem bíztak benne – nem Robsonék –, hogy a lábam százszázalékos, másrészt egy-két posztra akartak igazolni, a menedzserek meg nyomták a saját jelöltjeiket tízesével, húszasával.
– Elkeseredve ment kölcsönbe az Espinhóhoz?
– Nem, 1997 tavaszát végigjátszottam, majd szintén kölcsönbe visszajöttem a Fradihoz, ahogy már mondtam, főleg Nyilasi miatt. Nekem az volt a fontos, hogy bizonyítsam, rendben van a lábam, hogy Portóban újra számítsanak rám. De hiába voltam egészséges, Fernando Santos – a portugál válogatott jelenlegi szakvezetője – nem szerepeltetett. Ekkor elfogadtam a Salzburg ajánlatát, Sáfár Szabolcs és Korsós Attila is ott futballozott. De 2000-ben megint megkeresett a Fradi, s hazajöttem. A nagyobb fiam nemigen érezte kint jól magát, ezért úgy döntöttem, lemondok az összes nekem járó pénzről és hazajövök.
– Nem lett volna rossz újra a Ferencvárosban, ha nincsen 2006 és 2009 között a vesszőfutás a második vonalban.
– Szörnyű volt! Csapatkapitányként őrlődtem a vezetőség és a labdarúgók között. Nem egy alkalommal adtam ezer forintot egy-egy fiatalnak, hogy rendesen egyen… Senkinek sem kívánom azt az időszakot. Hónapokig nem kaptunk pénzt, miközben aláírtuk, a klubnak nincs tartozása felénk, enélkül ugyanis nem kapott volna licencet.
– Miért nem volt válogatott 1997 és 2002 között?
– A jugoszlávok elleni fiaskó után Bicskei Bertalan lett a szövetségi kapitány, s noha Sáfárral, Korsóssal és velem is beszélt a jövőről, engem végül nem hívott meg. Ami nem azért bosszant, mert nem lehettem százszoros válogatott, hanem azért, mert Robson akkor a Newcastle szakvezetője volt, és hívott Angliába. Ám a munkavállalási engedélyhez kellett volna, hogy a válogatott mérkőzések bizonyos százalékán pályára lépjek. Én meg egyen sem voltam a pályán…
– Több mint tíz éve edzősködik. Mi hiányzik ahhoz, hogy tartósan felzárkózzunk Európa középmezőnyéhez?
– Leszögezem, Marco Rosssi koncepcióját jónak tartom. De minél több futballistánknak kellene – Szoboszlai Dominikhoz, Sallai Rolandhoz hasonlóan – erős bajnokságban rendszeresen szóhoz jutnia.
– Ötvenévesen már nem számít fiatal edzőnek. Az FTC rendre külföldi trénereket szerződtet, ön még az edzői stábokban sincs benne. Mennyire elégedett a helyzetével, hogy Soroksáron edző?
– Összetett kérdés: a Soroksár a kis Fradi, tehát itt is a zöld-fehéreket szolgálom, akár követve a “nagycsapat” kéréseit, ki mennyit játsszon. A másik, hogy az én nevemmel nem mehetnék akárhová, a második vonalba nem is akarok. Ugyanakkor várom, hogy a Fradiban edzőként is kiteljesedhessek!
– Játékosként ez már sikerült. Sárosi György 646 meccses klubrekordját megdöntve, az 1974-ben átadott Üllői úti stadiont és néhány futballistát búcsúztató gálával együtt 649 alkalommal lépett pályára a Ferencvárosban. Mit jelent ez önnek?
– Mindent! Mindenem a Fradi!
(nemzetisport.hu)
