Ma ötvenesztendős Varga Zsolt, olimpiai bajnok (2000), kétszeres Európa-bajnok (1997, 1999) és világkupagyőztes (1995, 1999) vízilabdázó, az FTC pólócsapatának edzője.
Véletlenek nincsenek, akit őstehetségként kiváló szakemberekkel hoz össze a sors, annak teljes lehet a pályafutása. A feltételes mód indokolt, mert persze ezernyi apróság kell még a kiteljesedéshez, leginkább karakter, tartás, akarat – és a sor még folytatható.
Ami Varga Zsoltot illeti, benne minden megvolt, hogy mára „a” Varga Zsolt legyen. Nyolcesztendősen kezdett a KSI-ben, Kőnigh György és Pék Gyula voltak a nevelőedzői, center volt és balkezes – mi kell még? Nos, természetesen a produkció, ám neki ezzel sem volt gondja. Legyen elegendő, hogy 1989-ben tizenhét évesen övé lett a Faragó Tamás által alapított, az év legjobb ifijének kiírt vándordíj, egy esztendővel később pedig bekerült a válogatott keretbe – testi-lelki jó barátjával, Benedek Tiborral együtt.
Mindketten ott voltak a barcelonai olimpián (1992) nem éppen fényesen szereplő (6. hely) csapatban, némi vigasz, hogy a kemény kritikával élő Lemhényi Dezső („Butykó”) – nem mellesleg, szintén sokat tett hozzá a KSI-pólósok pallérozódásához – így beszélt: „A mostani válogatottból megmaradhatna Benedek és Varga Zsolt.”
Megmaradt, ám a legjobb pólós hagyományokat követve nem csupán a labda körül forgott az élete. Beiratkozott a ELTE történelem szakára, s mellette festett. Egy 1994-es interjúban elmondta, hogy főként a lovas képeit „viszik, mint a cukrot”, ám eszébe sem jut, hogy főiskolát végezzen, mint mondta: „a saját fejem után akarok menni”. Legjobban annak örült, hogy végre rendszer van az életében, edzés, egyetem, edzés, festés – nehezen fér bele a nap huszonnégy órájába.
Persze a póló állt továbbra is a középpontban, nem is akármilyen színvonalon. Az atlantai olimpia (1996) negyedik helyétől senki sem volt elragadtatva, aranyesélyes volt akkor is a csapatunk, de: „Valami hiányzik… És ez a kritikus szituációk feloldása, az esélyesség terhének elviselése” – írta a Nemzeti Sport.
Aztán 1997-ben Kemény Dénes lett a szövetségi kapitány, és éppen a nehéz helyzetek megoldása lett jellemző a csapatra. Varga Zsoltra is. A BVSC színeiben a Vasas ellen győztes bajnoki döntő után, a finoman szólva sem kívülálló Peterdi Pál például így lelkesedett: „Na és Varga Zsolt húzása! A kapunak háttal, a magasan beívelt labdára emelkedett, jobb kezére támaszkodva, fel-fel, magasra, miként Leiter Jakab, a híres léghajós. Aztán pillanatra sem melengette bal tenyerén az érkező labdát, hanem a röppályát megtoldó mozdulattal simogatta a hálóba, mint…, mint…, igen, mint Szívós Pisti, az idősebbik, akárhányszor, akkor, amikor még nem volt unikum az efféle varázslat.”
Aztán jött Sevilla (1997), az Európa-bajnoki cím, két évre rá Firenzében (1999) az ismétlés, s máris ott volt a harmadik olimpiáján Sydneyben (2000).
Ekkor már vezér volt, pontosabban vezér lett. Az ifjabbak, akikből hiányoztak azok a görcsök, amelyek leülepedtek az előttük járó generációban, hallgattak az „öregre” (28 évesen is lehet bölcs az ember…), aki különleges töltetű beszédekkel tüzelte az övéit meccsről meccsre. A lényege annyi volt, hogy nincs mese, most tenni kell, nem dumálni. Az oroszok elleni káprázatos finálé (13–6) előtt például:
„Srácok, amit eddig csináltunk, az azért nem akármi. De ami most jön, az teljesen más. Egy sohasem átérzett, minden eddigitől különböző, új megtapasztalás. Egy olimpiai döntő. Ez nem hasonlít semmihez. Semmi olyanhoz, amit idáig cselekedtünk az életünkben. Meg se próbáljuk azt, hogy ugyanúgy csináljunk mindent, mint az előtte lévő nyolc napon. Ez egy másik nap. Ez a döntő napja. Most másra van szükség. Arra, hogy törjön fel mindenkiből valami sohasem látott energia, az ősi erő.”
Akire az ilyen szavak nem hatnak, az nem is igazi magyar pólós.
Tízenkét esztendőt játszott még, aztán edző lett klubjában, a Fradiban (2012), az ifik főnöke, az utánpótlás első embere. Egy évvel később megkapta a nagyokat, akiknél lent kezdte. Az első évben (2014) 9. lett a csapat, mondta a szokásost („Nem az a típus vagyok, aki feladja”) , de nála ennek is tartalma volt: „Előfordul, hogy elborulok néhány órára, ilyenkor kell egy kis tér meg idő, hogy el tudjak vonulni, és megnyugodjak. Miután ez megtörtént, azt mondtam magamban, hogy szeretném a Fradit szolgálni, a Fradit felépíteni.”
Így történt. Az FTC azóta kétszer bajnok lett (2018, 2019), nyert Európa-kupát (2017, 2018), európai Szuperkupát (2018, 2019) és a legnagyobb trófeát 2019-ben: első lett a Bajnokok Ligájában.
Az is 2019 dicsőséglistájához tartozik, hogy a Vízilabdaedzők Világszövetségénél (WWPCA) az év edzője lett. Amit akkor mondott, remek összefoglalása a medencék környékén eltöltött 42 esztendejének: „Más a játékos-pályafutás. Azt le kellett tudnom zárni, amikor abbahagytam. Évek kellettek hozzá. Sokszor viccesen megemlítődik, hogy abba akartam hagyni az edzősködést, de tényleg volt olyan pillanat, amikor azt gondoltam, nem biztos, hogy ez az én pályám. Az edzői munka és a játékos-pályafutás valóban teljesen más aspektusa ugyanannak a sportnak. A játékoskarrieremnek az olimpiai arany volt a csúcspontja, ez a díj pedig nyilvánvalóan az edzői tevékenységnek egy kiemelkedő érzelmi állapota, amikor az embernek így elismerik a munkáját.”
(nemzetisport.hu / Malonyai Péter)
Post Views: 7
