Az emberek többsége szívesen veszi, ha írnak róla, de ennek az állításnak az ellenkezőjére is van számos példa. A magyar női kosárlabdázás nyolcvanas-kilencvenes éveiben a legjobb játékosok közé tartozott Rausch Anikó az utóbbiak táborába tartozik.
Rausch Anikó (fotó: jochapress)
Az emberek többsége szívesen veszi, ha írnak róla, de ennek az állításnak az ellenkezőjére is van számos példa. A magyar női kosárlabdázás nyolcvanas-kilencvenes éveiben a legjobb játékosok közé tartozott Rausch Anikó az utóbbiak táborába tartozik.
Beszélgetésünk legelején azt az érdekes történetet elevenítette fel, amikor 1997-ben egy bizonyos lexikon szerkesztőjének megkeresésére volt olyan „merész” és nemet mondott. A miérteket nem is firtattam, hiszen számomra az volt a fontos, hogy vele egy érdekes beszélgetést sikerüljön összehoznom. Anikó pedig erre a kalandra szívesen vállalkozott.
A kaland szó némi magyarázatra szorul. Azért is, hogy senki ne valamiféle romantikus kanyarra gondoljon. Kaland mégis volt, maga a beszélgetésünk lefolyása érdemli ezt a minősítést. Személyesen a szövetség „találka-napján” futottunk össze, hogy azután a beszélgetésre is sort kerítsünk. Amikor elárulta, hogy telefonhívásom másnapján családjával Olaszországba utazik síelni, gondolatban már lemondtam arról, hogy érdemben tudunk beszélni. Anikó viszont az autóút közben is vállalta a beszélgetést, amely létre is jött. Azért, hogy ne legyen tükörsima a történetünk, hát az autójuk Szlovéniába való átmenetelét követően megszakadt a vonal és többszöri, rövid részsikereket követően abban maradtunk, hogy a Dolomitokban, majd a szálláshelyükön folytassuk.
Így is történt és a beszélgetésünk érdemi részére már a másnapi reggelit követően kerítettünk sort. Talán természetes, hogy a síelés is szóbakerült.
– Amikor 27 évesen a BSE csapatával 1997-ben – Balogh Bubuval, Németh Ágival és a többiekkel – másodikok lettünk, gyakorlatilag ezzel befejeztem profi pályafutásomat. Ettől az időponttól számítom magamat ismét amatőr kosarasnak, mivel az Eötvös Loránd Tudományegyetemtől kaptam egy kedvező állásajánlatot és onnan kezdve már leginkább NBI/B-s csapatokban szerepeltem. Ezek a változások tették lehetővé azt is, hogy ettől az időtől számítva síléceket köthettem a lábaimra.
– Milyen előzmények után lett az ELTE létesítményekért felelős embere?
– Előzőleg Szegeden sportszervező szakon, négyéves tanulmányok befejezéseként diplomáztam, ahol évfolyamtársaim alapvetően korábbi élsportolók voltak. Ekkor kaptam a lehetőséget az ELTE vezetésétől, ahol azután hét évig dolgoztam.
– Beszéljünk fő sportágáról, a kosárlabdáról?
– Édesanyám túl kemény sportnak tartotta a kézilabdázást, így attól igyekezett távoltartani engem. Mivel a X. kerületi, Száva utcai általánost csak 200 méter választott el a Budapesti Spartacus sporttelepétől, így gyakorlatilag egyenes utam vezetett az ottani kosarasok közé. Ez tizenhárom éves koromban történt. A „csábító” pedig a klub válogatott játékosa, G. Hideg Edit volt, aki a mai napig játszik a szeniorok között; ő válogatta a leendő kosarasokat a „Szparinak”. A kitűnő utánpótlásnevelő szakember, Fehér József kezei alatt kaptam a bevezetést a sportágba. Szuper edző volt, nagyon szerettem vele dolgozni. A harmadik edzőm pedig – aki már az NB I-ig vezetett – az a jelenlegi férjem, Lukács Sándor volt.
– Amikor eljutott az élvonalba, írd és mondd, mindössze tizenhat éves volt. Kikkel játszott egy csapatban?
– Az egy fantasztikus együttes volt! Borka Ági, Beloberk Éva, Lámala Ági, Petrik Kati – ők mindannyian válogatott szintű játékosok voltak. A fiatalabbak közül a 192 centire nőtt Bakai Esztert is megemlíteném. Amikor a későbbi férjem elment a klubtól, Glatz Árpád lett az edző. Én nem tartoztam a kedvencei közé, de szakmailag voltak nagyon jó dolgai. Úgy jellemezhetném legrövidebben, hogy kettős érzéseim maradtak vele kapcsolatosan. És később, amikor a BSE-hez igazoltam, ott is egymás érték a jobbnál jobb játékosok. Természetesen a Németh Ági neve kívánkozik legelőre.
– A korosztályos válogatottakat megjárta, a felnőtteknél nem volt túl sok szerencséje.
– Pedig villámkarriert futottam be egy ideig. Több edzőm is volt a korosztályos válogatottaknál, így Haris Feri, Komáromi Ede, a Móci bácsi, Lukács Sándor meg Varga Mátyás is, aki ugyancsak nagyon jó szakembernek számított. Szigorú emberként nagyon sok jó dolgot megtanított. Amikor a Spartacusból „átváltottam” a BSE-be, pont ő volt az edző, vele nagyon jó időszakot éltem meg. Később Madacsay Miklós vett át minket, aki igazi diplomatának számított.
– A BSE-ből egy nagyobb kalandra vállalkozott.
Egy tökéletes tempódobás a diósgyőri időkből (fotó: archív, Rausch Anikó)
– A fővárosi klubok után hazai szinten messzire mentem, mégpedig Diósgyőrbe, ahol Király Sanyi volt a vezetőedző. Amikor odakerültem, akkor jöttek be először női vonalon amerikai játékosok. Óriási élményt jelentett számomra az ott töltött két esztendő, az az egészen speciális hangulat, ami körül vette a csapatot, az hihetetlenül nagy plusz motivációt jelentett számunkra. 1996-ban visszamentem a BSE-be, ahol együtt játszhattam Balogh Bubuval, Németh Ágival és Nagy Dórával, az edző pedig Saeed Armaghani volt. Mindenki azt hitte, bajnokok leszünk, de nem lettünk azok. A Fradi előzött meg bennünket, akiket Tursics Sándor készített fel.
– Hol és kikkel érték a legpozitívabb benyomások?
– Ami az edzőket illeti, Lukács Sándort és Varga Mátyást említeném, az állomáshelyeim közül pedig egyértelműen Miskolcot kell kiemelnem. Válogatott szinten – ha lehet hinni a statisztikáknak – negyvenhétszer szerepeltem a nemzeti együttesben, Pálinkás Joci, majd Rátgéber László irányítása idején. Sajnos egyetlen Európa-bajnokságra sem jutottam ki, aminek elsődleges okát a négyszeri bokaműtétemben kell keresni.
– Ezt a korszakot végleg lezárva került az ELTE sportlétesítményeinek az élére.
– Számos bázisunk volt, így például az azóta már megszűnt atlétikai pálya és hozzám tartozott többek között a vízisport telep is. Munkába lépésemkor kaptam három irodát, melyekben olyan dohányszag volt, hogy alig lehetett oda belépni. A szekrényekben pedig hatalmas hegyekben álltak a Magyar Közlönyök, de semmi mást nem találtam. Abszolút nulláról kellett kezdenem, a költségvetések ellenőrzésétől a pályabeosztások kontrollján, a szerződéskötéseken át seregnyi dolgom támadt. Az aranyos portás bácsikon kívül szinte minden feladatra új embereket kellett felkutatni. Sikerült odaszervezni az ugrálókötél Európa-bajnokságot, táncversenytől motorkiállításig sok rendezvényt vállaltunk, amelyek lebonyolítása mind extra munkát igényelt.
– Az elmondottakból úgy tűnik, ott jól mentek a dolgok. 2004-ben mégis váltásra határozta el magát.
– 2000-ben megszületett a fiam, aki utánpótlás válogatottságig jutott, ám hirtelen elhatározással befejezte a kosarazást, nyolc éve foglalkozik elektromos zenével, három evet járt a PTE-re, itt szerzett diplomát. Ami engem illet, az ELTE a létesítmények működtetését egy kft-nek kiszervezte. Ott is maradhattam volna gazdasági vonalon, ám én több lehetőség közül választva végük az ELTE oktatója lettem. Az évek során nagyon sok mindent kellett oktatnom, így például létesítmény menedzsmentet, tanárszakosoknak, rekreációra készülőknek, sportszervezőknek kosárlabda ismereteket, fittségi vizsgálatokat, de még testkultúrális programok címszó alatt is kellett előadásokat tartanom. Jelen időben az ELTÉN is folyó edzőképzésnek én vagyok a koordinátora.
– Hogy még véletlenül se unatkozzon, egy újabb kitérővel frissítette az életpályáját.
– 2019-ben a Rátgéber Akadémiának az ügyvezetője lettem, s öt és fél éven át tartottam a frontot. Ez egy hihetetlen nagy kihívást jelentett számomra. Az Akadémia 2018 végén kapott először állami támogatást. A kosárlabda már működött, mint a szövetség által támogatott és akkreditált akadémia, de a háttér teljes szervezeti struktúráját kellett felépíteni. Később alakult az akadémiának egy dr. Hepp Ferencről elnevezett rehabilitációs központja, amelynek szintén el kellet készíteni a teljes szervezeti felépítését. Bár néhány lépésnyire volt a szálláshelyem, de előbb tizenhat, majd tizennégy órákat dolgoztam, és amikor a fiam ugyanott, Pécsen lediplomázott, akkor jeleztem távozási szándékomat. Amikor visszajöttem az ELTE-re Pécsről, azóta az állami támogatások elszámolásával kapcsolatos feladataim továbbra is Pécshez kötnek, bár leginkább home office-ban, “főidőben” az ELTE-n oktatok, ott nem végzek más feladatot.
Mindmáig nagy segítségemre vannak a négy félévet elvégzett közgazdasági egyetemi tanulmányaim. Szerencsére a fő tevékenységemet az oktatási tennivalóim jelentik.
– Jelen időben milyen kapcsolata van a kosárlabdázással?
– Nekem most már elsődlegesen a pécsi kosárlabdáért dobog a szívem, hiszen az akadémia nagyon szorosan együtt dolgozott a két NB I-es csapatunkkal. Az akadémia adja az élvonal teljes utánpótlását. Legjobb példa erre a 197centiméter magas, tizennyolc éves, tehetséges center, Joszepovics Kinga, aki már a válogatottban is sikerrel mutatkozott be. Eördögh Edit lánya Rátkay Eszti nem csak, hogy “pályára lépked”, hanem meghatározó embere az NB1-es csapatnak. Ami pedig a felnőtt válogatott sikerét, a világbajnokságra történt kijutását illeti, nagyon bőüszke vagyok a lányokra, mert ez a kijutás a vb-döntő sorozatára ez valóban egy nagyon nagy dolog. Az pedig csak hab a tortán számomra, hogy számos, pécsi illetőségű vagy oda kötődő játékos is részese lehetett ennek a történelmi sikernek. Tovább növelheti a sportágért drukkolók jókedvét, hogy még legalább hat-nyolc olyan játékos áll a szakvezetés rendelkezésére, aki közül bárki bármikor akár helyet is követelhet magának a szűk keretben. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a magyar női kosárlabdázás nagyon jó irányban halad. Ez a csapat akár még meglpetésekezt is okozhataz abszolút esélytelenek nyugalmával játszhat majd a világbajnokágon, ami akár jelentős önbizalombeli pluszt is adhat számukra.
– Az elmondottakból egyértelműen kiderült, hogy eddigi életében nem sokat unatkozhatott. Ha mégis van némi szabadideje, mire fordítja? Mivel foglalkozik különösen szívesen?
– Egy váratlan tevékenységet említek: nagyon kíváncsi lettem a falmászásra. A beltéri lehetőségek közül én az Újbuda Centerbe járok. A bringázást annyira megszerettem, hogy Szigetszentmiklósról gyakran gurulok két keréken a munkahelyemre. Szívesen felkeresem a kerámiákkal vagy bútorokkal foglalkozó Work Shopokat és számomra természetesen szeretem a két kutyánkat, egy komondort és egy pulit. A férjem már nyugdíjas. Számára a szövetség mentorszolgálatának feladatai biztosítják, hogy aktív maradhasson a sportágban.
(jochapress / Jocha Károly)
Írta a JochaPress
