A meghajlás szokása a buddhizmussal együtt érkezhetett Japánba. Eredetileg mindössze a rangbeli különbségek szemléltetéseként szolgált, azonban az idő múlásával számos más szerepet is kapott. A modern Japánban meghajolnak köszöntéskor, elköszönéskor, egy óra vagy ceremónia kezdetekor, amikor köszönetet mondanak vagy éppen bocsánatot kérnek, ha gratulálnak valakinek és amikor szívességet kérnek a másik féltől.
A japán harcművészetekben szintén előfordul számtalan helyzet, amikor meghajolunk. Többek között tesszük ezt, amikor belépünk a dojóba, fellépünk a tatamira, meghajolunk a nálunk magasabb rangúak és a tanítónk felé, a küzdelmek előtt és után, a kardunknak, a sómennek és így tovább. Lehetne még folytatni a sort, de inkább nézzük meg a meghajlás fajtáit. Mert bizony, az sem mindegy, hogyan tesszük.
Meghajolni csak szakszerűen
A meghajlás kétféle testhelyzetben történhet, ülő vagy álló pozícióban. Az ülő helyzetből indított meghajlás kezdő pozíciója a szeiza, amikor gyakorlatilag a sarkunkon ülünk, két térdünk egymás mellett pihen. A lehető legjobban kiegyenesítjük a hátunkat, lassan meghajlítjuk a derekunkat, mindkét alkarunkat a földre helyezzük magunk előtt, mintegy háromszöget formálva és az egész testünkkel leborulunk. Általában egy gyakorlat elvégzése előtt vagy után történik a magasabb rangú tanítvány, tanító vagy mesterrel szemben. A hétköznapi életben inkább teaszertartás vagy például temetések alkalmával fordul elő ez a meghajlási mód.
Az állva történő meghajlást szeiricunak nevezik. Ebben az esetben a nyakunkat kinyújtjuk, a hátunkat kihúzzuk, egyenesen tartjuk, majd lassan meghajlítjuk a derekunkat. Eközben a kezeink nyugalomban pihennek a combjainkon vagy a testünk mellett.
Fontos tényezőnek számít a meghajlás szöge.
Esaku: ez a tizenöt fokos szög az üdvözlést szolgálja, amelyet egyenlő üzleti partnerekkel, kollégákkal, barátokkal szemben alkalmaznak.
Szenrei: harminc fokos dőlésszögben történik, kizárólag ülő helyzetben történhet, és például hála és tisztelet kifejezésekor használják.
Keirei: ez a harminc-negyvenöt fokos dőlésszög a tisztelet megadásának formája a magasabb rangú emberek, például a főnökünk, tanítónk vagy mesterünk felé.
Szaikeirei és Sazai: a negyvenöt-hetven fokos szögben történő meghajlás a megbánás jele, drámai bocsánatkéréskor gyakori.
Ez pedig még mindig csak a jéghegy csúcsa. Ha valakit jobban érdekelnek a részletek, akkor itt van egy oldal, ahol aztán kivesézik a témát rendesen: KLIKK IDE!
Jelentősége a harcművészetekben A japán harcművészet nem létezik meghajlás nélkül. Bár sok részletet tartalmaz és kezdetben unalmas is lehet, azért jó, ha már a harcművészeti fejlődésünk legelején megbarátkozunk vele, megértjük a jelentőségét és teljes szívvel, helyesen gyakoroljuk. Ez nem fog nehezére esni annak, aki eleve hálával és tisztelettel tekint a küzdőtársaira, a tanítójára, mestereire, a dojóra és a környezetére.
A rei nem csak a meghajlásról szól (fizikailag). Minden harcművész számára fontos, hogy elismerje az ellenfelét, hálás legyen vereségért és győzelemért egyaránt, tisztelje mindazokat akik felette és alatta állnak, és a legjobb modort tanúsítsa.
Miért? A gyakorlatok vagy küzdelmek során tiszteletet mutatsz az ellenfelednek és hálával tartozol neki, mert ő keményen edz és mindent megtesz azért, hogy megfeleljen neked. Hogy általa te is fejlődj. Ez természetesen oda-vissza működik. Az elejétől a végéig meg kell őrizni a tisztelet és fegyelem egységét. Ezért a japán harcművészetek e sajátos modorát nem szabad lebecsülni és nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Forrás, fotó: judionfo.hu, Godányi Roland írása
