Retro
2016. június 26. vasárnap, 11:56
Iszonyatos hőség miatt megolvadó aszfalt, kishíján megvakuló versenyzők, kétnapos száguldás, sorsolással eldöntött rajtsorrend és magyar győzelem – címszavakban ez volt az első, 1906-os GP.
Történelmi jelentőségű nap virradt a világra 1906. június 26-án: bár 1901-ben már rendeztek versenyt Pau-i Grand Prix néven, a Le Mans közelében kialakított, több mint 100 kilométeres pályán tartott kétnapos viadal szerepel úgy az annalesekben, mint az autósport történetének első Nagydíja. Az elnevezés a pénzdíjazást jelölte: a győztes 45 ezer franknak megfelelő jutalmat vihetett haza – ami aranyban sem volt kis pénz, lévén az összeg összesen 13 kilogrammot tett ki belőle.
A pálya rajtvonala egy Monfort nevű városkánál helyezkedett el, majd a mezőny Le Mans felé vette az irányt. A várostól nem messze volt található a Fourche-hajtű, majd a versenyzők pedig délkelet irányban, Bouloire-on keresztül Saint-Calais-ba haladtak tovább, aztán ismét balra fordultak, La Ferté-Bernard felé. A „háromszög” utolsó harmada technikásabb volt, mint az előző kettő, itt Connerré városa mellett haladtak el Monfortig, ahol megkezdhettek egy újabb kört – a mezőny összesen tizenkétszer tette meg az egészen pontosan 103,18 kilométeres kört.
A pálya melletti nézők biztonságának érdekében a szervezők mintegy hatvanöt kilométernyi palánkot helyeztek el a pálya szélén, valamint számtalan gyalogoshíd ívelt át az utak fölött. Jellemző, hogy az autóversenyzés bizonyos szegmensben nem változott semmit 110 év alatt, hiszen a rajt-cél vonalnál egy 2000 fős lelátót állítottak fel, ahol a nézők nem csak az elsuhanó gépeket vehették szemügyre, hanem a szemközti „bokszutcában” zajló ténykedést is.
A nevezésüket leadó gyártók között tíz francia szerepelt két olasz és egy német mellett. A britek és az amerikaiak távol maradtak a küzdelemtől – előbbiek azért, mert úgy vélték, a verseny csak propaganda a francia autógyártás népszerűsítésére. A szabályokat már ekkor is egyértelműen lefektették: egy autó súlya a szerszámokat, a párnázást, és a lámpákat kivéve nem lehetett kevesebb 1000 kilogrammnál, az üzemanyag-fogyasztást pedig 30 liter/100 km-ben szabták meg a minden autóban dübörgő négyhengeres motoroknál. Az abroncsokat a Michelin, a Dunlop és a Continental szállította, a franciák pedig különleges fejlesztéssel érkeztek a versenyre: defekt esetén csak le kellett emelni a sérült kereket, és helyére tenni az újat, melyen már ott figyelt a sértetlen abroncs. A műveletet a versenyzővel együtt utazó vihette véghez menet közben.
A futam rajtsorrendje sorsolással dőlt el: a csapatok három autója A, B és C jelölést kapott, az A és B jelűek a pálya egyik és másik oldaláról indulhattak, a C jelűek pedig a mezőny végéről. A versenyzők 90 másodperces időközönként indultak útnak, úgy, ahogyan manapság egy rali, amiért később többen is panaszkodtak, hogy nem volt igazi verseny az egyes autók között, a versenyző csak az idővel küzdött a két nap alatt.
A Lorraine-Dietrich pilótája, Fernand Gabriel indulhatott az élről, de két körig a Braisernél vezető Paul Baras vezetett, aztán pedig Szisz Ferenc, a Renault-gyár magyar alkalmazottja vágott az élre. Mivel reggel hat órakor indult a verseny, a hőmérő higanyszála egyre feljebb kúszott, a rettenetes hőségben még aszfalt is megolvadt. Az autók kerekei persze felcsapták a kitörő úttest-darabkákat, melynek a levét a mindössze egy szemvédőt és egy vászonsapkát viselő versenyzők és szerelők itták meg a levét – többek olyan súlyos szemsérüléseket szenvedtek, hogy egy hajszál választotta el őket a megvakulástól.
A nap végét a harmincnégy induló fele, 17 autó látta meg, Szisz előnye 26 perc volt Albert Clément előtt – a francia autóklub, az ACF ellenőrei éjszakára egy parkba zárták be az autókat, megakadályozva, hogy a csapatok dolgozhassanak rajtuk. Az autósport világában ezután terjedt el a franciául parc fermének nevezett kifejezés, melyet mind a mai napig ugyanezen okból használnak a világ versenypályáin.
Az autók indulási idejét másnap, június 27-én az határozta meg, hogy mennyi idő alatt teljesítették az első napot. Szisz Ferenc esetében ez 5 óra 45 percet, Clément-nél 6 óra 11 percet jelentett, és így tovább. A szervezők a nagy zaj ellen külön kiképzett lovakkal vontatták oda az autókat a rajtvonalhoz – mivel éjszaka nem lehetett szerelni, ezért a verseny első két helyén álló magyar-francia páros egyből a „bokszba” hajtott, és csak ez után indultak útnak.
Szisz kényelmesen autózott az élen, a 10. körben azonban felfüggesztéstörést észleltek az autóján – előnye azonban fél óra volt a mögötte jövő olasz, Felice Nazzaro mögött, így sikerült biztonságban eljutni a célig, még így is 32 percet adva a FIAT versenyzőjének, aki mindössze három perccel bizonyult jobbnak Clément-nék. A versenyt összesen 11 autó fejezte be, az utolsó helyezett Mercedes-pilóta, egy bizonyos „Mariaux” több mint négy órás „késésben” ért a magyar versenyző mögött.
Szisz Ferenc győzelme nem csak egy napos siker hozott a Renault számára, hiszen 1907-ben majdnem megduplázták eladásaik számát 1600-ról 3000-re, 1908-ban pedig 4600 gépkocsit adtak el – ilyen arányok csak a mai nagy autógyárak álmaiban jelennek meg…
