Ritka, amikor egy profi labdarúgó bevallja, szíve szerint nem futballista lenne. Richard Magyar a nagyapja révén és a karrierje alapján magyar válogatott is lehetett volna, de végül svéd mezben játszott. Harmincévesen – még mindig élvonalbeli védőként – könyvet írt a macsókultúráról, a mentális betegségekről, a saját depressziójáról és arról, hogy van kiút. S talán akkor is lehetett volna, amikor egy srác a közvetlen közelében lőtte fejbe magát.
Richard Magyar (fotó: hammarbyfootbol.se)
Budapest belvárosában találkoztunk 2012 nyarán. Richard Magyar egy ifjúsági szállóban vert tanyát egy barátjával. Azért érkeztek, hogy felfedezzék a magyar fővárost, s egyúttal az akkor 21 éves labdarúgó jobban megismerkedjen a gyökereivel. Az idő tájt Magyar a Halmstad profija és a svéd U21-es válogatott tagja volt. A származása mellett már akkor szóba került köztünk az is, hogy orvosi pályára készült, aminek most nagy jelentősége van a könyve miatt.
– Nagyapám magyar, a második világháború után telepedett le Svédországban – mesélte cirka kilenc éve Richard Magyar.
– Édesapám már csak félig magyar, ez az oka annak, hogy nem tanultam meg a nyelvet, amit sajnálok.
Gyerekkoromban jártam legutóbb Budapesten, családtagokat látogattunk meg a szüleimmel. Innen tudom, hogy a vezetéknevem gyakori errefelé: kinyitottam egy telefonkönyvet, és oldalakon át csak Magyarokat láttam.
– Tudom, hogy az itteni orvosképzés nemzetközileg kimagasló – tette hozzá akkor. – Svédországban nem egy, nem két magyar orvos dolgozik, és elismert szakemberek. Én is kacérkodtam az orvosi tanulmányokkal, megfordult a fejemben, hogy Budapestre jelentkezem egyetemre.
Ezen a ponton ugorjunk napjainkba, amikor Richard Magyar Mindaz, amit senki se mondott címmel önéletrajzi ihletésű könyvet írt. Nem tipikus futballista életútról van szó, a svéd élvonalbeli Hammarby játékosa azt meséli el, hogyan lett depressziós és hogyan küzdötte le a betegséget.
– Nem voltak valódi öngyilkos gondolataim, de közönyössé váltam az életem iránt.
Nem érdekelt volna, ha történik valami, amibe belehalok – mesélte Magyar a svéd Expressen.se interjújában.
Négy évvel ezelőtt a német másodosztályú Greuther Fürth védője volt, amelyben két magyar labdarúgó is akadt, Megyeri Balázs és Pintér Ádám. Két idény alatt 49 meccsen lépett pályára Magyar a német klubban, kívülről úgy tűnhetett, minden rendben volt, mégis azzal a jelenettel indít a könyvben, hogy pánikolva sír a fehér kanapéján egy csupasz lakásban Nürnberg nyugati felén.
– Egészséges labdarúgó voltam, nem küzdöttem anyagi gondokkal, mégsem voltam boldog – mesélte.
– Sokat olvastam, próbáltam rájönni, mi a baj velem.
Egy nap Fürth-ben kávézott, amikor elgondolkozott egy kérdésen: ha minden szakma ugyanolyan jövedelmet és megbecsültséget adna, mit dolgozna?
– Őszintén magamba néztem, és arra jutottam, nem futballoznék – adta meg a választ az Aftonbladet.se cikkében. – Mi az, ami annyira érdekel, hogy aludni sem tudok, olyan izgatottá tesz? Nem a foci az.
Fiatalon, amikor választania kellett a futball és az orvosi egyetem között, butaságnak tűnt volna, ha nem focizna. A legtöbb fiú profi szerződésről álmodik, és úgy érezte, ha egyszer neki megadatott a lehetőség, kötelessége követni ezt az álmot – akkor is, ha nem az övé.
Ma viszont
már pszichológiát tanul, ezt tartja az igazi szenvedélyének,
nem véletlen, hogy a könyvével a mentális betegséggel küzdő fiatalokon szeretne segíteni. Egy megdöbbentő történet is ösztökélte az írásra. Tíz éve Miamiban múlatta az időt, amikor tőle egy méterre lőtte le saját magát egy férfi.
– Annyi idős lehetett, mint én most – mesélte Magyar. – Egy barátommal elmentünk egy lőtérre, a srác egyedül érkezett ugyanoda, mögöttünk állt a sorban. Meghallotta, hogy nem amerikaiak vagyunk, és beszélgetni kezdtünk. Nagyon kedves volt, viccelődtünk is. Hirtelen, a beszélgetés közepén előrántott egy fegyvert és fejbe lőtte magát. Sokkoló volt.
– Van segítség – tért rá a könyve üzenetére. – Az öngyilkosságok nagy hányada közvetlen következménye a depressziónak vagy más mentális betegségnek.
Borzasztóan szomorú, hogy vannak, akik eljutnak arra a pontra, amelyen már az tűnik a legjobb megoldásnak, ha eltűnnek.
Több mint tíz éve futballozik profi szinten Richard Magyar, aki szerint a macsókultúra komoly problémát jelent a versenysportban.
– Volt meccsem, amelyen minden tőlem telhetőt megtettem, de nem ment jól a játék – idézte fel Magyar. – Félidőben az edző tizenöt percig üvöltött velem, hogy haszontalan vagyok, és a szüleimnek szégyellniük kellene engem. Ez mély nyomot hagyott bennem, de a profi futballban már fiatalon megtanulod, hogy nem beszélhetsz az érzéseidről, mert az a gyengeség jele.
Szerintem viszont a legkevésbé férfias az, ha leplezed a problémáidat, ahelyett, hogy szembenéznél velük.
Mindazzal, amiről senki se beszélt – mostanáig.
(mno.hu / Szalay Attila)
