Annak ellenére, hogy fokozatosan javuló teljesítményt nyújtott, és az elődöntőben, illetve a döntőben már rendkívül imponálóan vívott, Szilágyi Áron úgy érezte, nagyon nehezen nyerte meg a kardvívás aranyérmét a riói olimpián.
“Ez egy nagyon nehezen megnyert olimpiai arany volt. Mind fizikálisan, mind mentálisan rettenetesen elfáradtam, kiadtam magamból a maximumot. Nehéz pillanatokat kellett megoldanom, nehéz helyzeteket már a második mérkőzéstől kezdve – nyilatkozott a vegyes zónában az eredményhirdetése után. – Talán most nem voltam, olyan állapotban, mint Londonban, de a küzdeni tudással, a tudatos koncentráció erősítésével és jó taktikaválasztással sikerült megoldanom az asszókat.”
Ugyanakkor ő is úgy vélekedett, mint ahogy az külső szemlélő számára is érzékelhető volt, hogy asszóról asszóra javult fel.
“A másodikban leesett rólam egy teher. Aztán nehéz helyzet elé állítottak, hiszen öt-tíz perccel a megnyert asszóm után, már állhattam is föl a negyeddöntőre. Sikerült összekapnom magam, sikerült úgy koncentrálnom, mintha most keltem volna ki az ágyból és friss lennék. Ezek után már az ott mutatott teljesítményemmel is elégedett lehettem. Az elődöntőben már jó, helyenként szép tusokat is tudtam adni. A döntőre pedig jó taktikát választottunk, ami mindent vitt” – mesélte.
Az amerikai Daryl Homerrel szemben elért 15-8-as eredmény ellenére szerinte nem volt könnyű a döntő.
“Olyan stratégiát kellett választani, amivel az ellenfelem roppant dinamikus és agresszív vívását már a pást közepén, rögtön a rajt után meg tudom törni, hogy ne tudja kialakítani a helyzeteit” – mondta.
Amikor a négy évvel ezelőtti döntőről, illetve a kettő összehasonlításáról kapott kérdést, úgy fogalmazott: “Én Londonban egy olyan állapotban vívtam az olimpiai döntőben, amelyik lehet, hogy nem lesz még egyszer a pályafutásom során. Ez most nem ilyen volt. Most sokkal tudatosabbnak kellett lennem, sokkal több energiámat vitte el az, hogy ne figyeljek a közönségre, hogy csak a következő tuson járjanak a gondolataim.”
Hozzátette, edzője, Decsi András mindig megnyugtatta őt, amikor kinézett rá, mindig felhívta a figyelmét, hogy csak a következő tus számít.
Az őszi edzőváltásról – arról, hogy Somlai Bélától eljött és Decsivel folytatta a felkészülést – azt mondta, korábban is azt nyilatkozta: beszéljenek majd az eredmények.
“Én úgy gondolom, hogy Decsi Andrissal jól megértjük egymást, harmonikusan tudtunk együtt dolgozni, és csodálatos, hogy egy ilyen jó felkészülés, amelyben tényleg jól éreztem magam nap mint nap az edzéseken, egy aranyéremmel is párosult a végén. Ugyanakkor korábbi edzőmnek, Somlai Bélának és nevelőedzőmnek, Gerevich Györgynek is nagyon hálás vagyok. Nélkülük nem lennék az a vívó, aki most vagyok.”
Arra a kérdésre, mit szól, hogy a Vasas ennyire előkelő helyen áll az éremtáblázaton, a büszkeséget említette először, majd úgy folytatta: “Azt hiszem, Magyarországnak és a Vasasnak is az ötödik aranyérmét szereztem ezen az olimpián. Hihetetlen egy olyan klubban sportolni, amelyikben tényleg családias a hangulat. Én kilencéves koromban ott kezdtem el a vívást, örülök annak, hogy már Tokióig megvan a szerződésem, és büszke vasasosként hordom ezt az aranyérmet.”
Szilágyi a címvédéssel a férfi kardozók egy szűk körű társaságához csatlakozott.
“Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen csapathoz tartoznék, ha megnyerném a második olimpiai aranyérmemet” – utalt arra, hogy a férfi kardban a duplázás előtte csak négy sportembernek, Fuchs Jenőnek, Kárpáti Rudolfnak, a szovjet Viktor Krovopuszkovnak és a francia Jean-Francois Lamournak sikerült. – Örülök, hogy ezt a magyar hagyományt feleleveníthettem, nagyon büszke vagyok természetesen. Rengeteg olimpiai bajnoka van a mi sportágunknak, és fontos, szerintem, a hagyományokat őrizni és emlékezni az ő sikereikre.”
