Hetven éves a kézilabda sportág vasasos élő legendája, Sterbinszky Amália, aki immár egy éve a Fáy utcai csarnokunk névadója, amelyben egyébként azóta is veretlen bajnoki mérkőzéseken a Vasas SC. Korábbi klasszisunkat dániai otthonában értük el telefonon, ő pedig a szokásos humorával és optimizmusával örvendeztetett meg minket.
A tavalyi csarnokavató felejthetetlen az egész Vasas család számára, öt évvel ezelőtt pedig a régi vasasos kézilabdaemlékek is szóba kerültek, amikor szintén a születésnapján köszöntöttük Sterbinszky Amáliát. Most, a hetvenediken pedig “csak” kötetlenül beszélgettünk, ami már önmagában nagy élmény volt…
– Mit szól az évfordulóhoz?
Szép kerek! De hát mit lehet erre mondani? Telik az idő, ahogy kell. Ez ellen nincs orvosság, de nem is baj. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki meg tudta volna mondani, hogy milyen érzés húsznak, hatvannak vagy éppen hetvennek lenni. A szám mindegy is, ehelyett nekem az a filozófiám, hogy próbálok minden napot tartalmasan és aktívan tölteni, sokat lenni a családdal, barátokkal, szeretteimmel. Az egyetlen, amit talán nehéz elfogadni, hogy milyen gyorsan elment az elmúlt tíz év a hatvanadik óta. Ha ez így folytatódik, akkor mindjárt nyolcvan leszek, annak meg már valahogy nagyobb súlya van. Az már olyan öreges…
– Ahogy hallom, tényleg kitűnően van!
Sokan kérdezik, hogy vagyok, én pedig mindig azt mondom, ha ennél jobban lennék, az már bűncselekmény lenne. De tényleg, aktív vagyok, dolgozom, emellett napi szinten futok, edzek, sétálok..
– Mennyire rondít bele a mindennapokba a koronavírus?
Talán az utazás, ami a legjobban hiányzik. Jöttem volna már tavasszal a testvérem születésnapjára, meg most a sajátomra is Magyarországra, de ebből valószínűleg nem lesz semmi idén. De ez a vírus is egy olyan dolog, mint az időjárás. Amit tudunk, megteszünk ellene, vigyázunk magunkra, de el kell fogadnunk, hogy része lett az életünknek, mást nem csinálhatunk. Főleg az időseket sajnálom, akik elszigetelődnek a járvány miatt. A minap volt ezzel kapcsolatban egy megható élményem, hiszen a munkámból kifolyólag járok én is otthonokba terápiát nyújtani. Egy idős néni, aki már szinte semmire sem emlékszik, azt kérte a végén, hogy öleljem meg, annyira hiányzott neki az emberek közelsége. Ez mélyen megérintett.
– Ha már megható dolgok, immár több mint egy éve annak is, hogy Sterbinszky Amália nevét viseli a Fáy utcai kézilabdacsarnok…
Fantasztikus volt az az esemény, máig beleborzongok, és ez nem is fog soha elmúlni. Milyen jó, hogy akkor még lehetett utazni! Emlékszem, amikor másnap bementem a Fáy utcába Markovits Lacihoz, egy darabig csak bámultam a csarnok bejáratát, hogy Jézus Mária, az ott az én nevem…
– Képzelje, azóta bajnoki mérkőzésen még nem kapott ki az új csarnokban a Vasas…
Örülök neki, ha megtalálták a helyüket benne. Drukkolok nekik, és gratulálok a bajnokságban aratott eddigi győzelmeikhez.
– A végén még azt árulja el, hogyan fog telni a születésnap!
Egyszerű kis vacsora lesz, Dániában egyébként is hat főben vannak maximalizálva az otthoni összejövetelek. Most nincs értelme nagyobb bulit csapni, majd bepótoljuk, ha nem lesz járvány. Persze azért egy szabadnapot engedélyezek magamnak, mint mindig a születésnapjaimon.
(Vasas SC)
