Ha valami váratlanul ér embert, hát én bizonyosan így jártam az ölembe hullott lehetőséggel. A súlyemelő szövetség elnöke, Dobos Imre úr ugyanis megkért és egyben fel is hatalmazott arra, hogy ezen az ünnepségen ne egyszerű meghívottként, hanem az elnök személyes képviselőjeként vehessek részt.
2009-ben Földi Imréről nevezték el a városi sportcsarnokot (fotó: jochapress)
Megvallom, ha már így alakult, megörültem ennek a nem várt lehetőségnek. Elvégre így kifejezhetem maximális elismerésemet azoknak a kiváló, egykori tatabányai súlyemelőknek, akik közül tizenketten eljutottak az olimpiai játékokra is.
Sajnos, éppen a két legnagyobb csillag – a város első olimpiai bajnoka, Földi Imre és a kétszeres világbajnok Veres Győző – már nem lehet közöttünk.
Kicsit megszaladt éveim számának köszönhetően valamennyiüket láthattam annak idején versenyezni. A 2011-ben, Ausztráliában meghalt Veres Győzőnek például 1962-ben a budapesti Kisstadionban tapsolhattam, ahol első, összetettbeli világbajnoki címét szerezte meg. De említhetem a jó öreg Nemzeti Sportcsarnokot, amelynek dobogóján reggel kilenctől délután háromig zajlottak a csapatbajnoki küzdelmek, ahol az évek során többek között Földi Imrének, Veres Győzőnek, Stark Andrásnak, Oláh Bélának, Szalai Györgynek, Nemessányi Árpádnak, Holczreiter Sándornak, Ecser Károlynak és Hanzlik Jánosnak is drukkolhattam versenyeiken, miként az 1984-es Baráti olimpián bronzérmes Király Lászlót, a három olimpiát megjárt Stark Tibort és a kétszeres olimpikon Kaczag Tibort is láthattam küzdeni a nehéz vastárcsákkal.
Közülük Földi Imre érdemli a leghosszabb méltatást, hiszen ő öt olimpián vett részt.
Imre – aki barátomnak mondhattam – nem egyszerűen erős és kitartó ember volt, hanem idegileg is nagyon jól bírta a „gyűrődést”, ahogy a szakzsargon mondja. Kétszeresen is ezüstérmes lett összetettben, de a negyedik olimpiáján is nekifutott és ekkor, 1972-ben, Münchenben meg is szerezte az annyira áhított aranyérmet. Ennek a 149 centiméteres óriásnak – aki 13 évig szerepelt a sportág legszűkebb élvonalában – egyébként még négy világbajnoki elsősége is volt. Ez a legkevesebb, amit kaphatott az utókortól, hogy róla nevezték el ezt a stadiont, amelynek avató ünnepségén szintén itt lehettem.
Amíg Földi Kecskeméten született és vájártanulóként került egészen fiatalon Tatabányára, addig a román határhoz közeli Berekböszörményből származó Veres Győző Debrecenből indulva egészen más utat futott meg. Ő már sikeres versenyző volt, amikor a Csepel SC-ből ide igazolt. A kétszeres olimpiai bronzérmes és összetettben kétszeres világbajnok valószínűleg még többre is vihette volna, ám az ő erejének és idegi kapacitásának jelentős részét elvitte a sportághoz nem sokat értő főnökeivel vívott folyamatos csatározása. Ezért is kellett végül elhagynia szeretett hazáját, mert szép lassan lehetetlenné tették őt. A sors extra ajándékának tartom, hogy halála előtt röviddel én készíthettem vele az utolsó interjút, egy 63 perces telefonbeszélgetés alapján.
A sok kiválóság között igen nehéz sorrendet felállítani. Talán azért említem először Oláh Bélát, mert ő első is lehetett volna, de néhány tíz deka miatt a győztesével egyenlő eredménye csak 4. helyet hozott számára. Oláh Béla egyébként vb-bronzérme mellett két Eb-ezüstöt és 13 (!!!) Eb-bronzot is a magáénak mondhat. Az 1980-as, moszkvai olimpia bronzérmese, Szalai György ugyancsak példakép lehet a mai fiatalok előtt, miként az 1972-es olimpián 7., négy évvel később pedig hatodik Stark András számára is jogos a pozitív méltatás, hiszen vb-n kétszer második, kétszer pedig harmadik lett. Ő ráadásul Európa-bajnok és négyszeres EB-bronzérmes is lett gazdag pályafutása során.
És ezzel még nem értünk a nemzetközi szinten is eredményes nagyságok felsorolásának a végére. Ide kívánkozik a két olimpián (1964 és 1968-ban) is 6. helyen végzett Nemessányi Árpád és az 1972-es, müncheni olimpiára is kijutott, Európa-bajnoki bronzérmes Hanzlik János is. Tatabánya utóbbi büszkesége mesteredzői címet érdemelt ki, volt szövetségi kapitány és az edzőképzésben is komoly érdemei vannak.
Talán valakik már régen lecsöngettek volna, én viszont azt mondom:
ezekről a sportemberekről és a további, külön nem méltatott kiválóságokról még máskor is és sokkal többet is kellene beszélni. Néhány sportrendezvényen már láttam kifüggesztve olyan molinót, amelyen az olvasható: „Akinek nincs múltja, annak nincs jövője sem”.
Ehhez a tételhez ragyogóan csatlakoztatható Tatabánya Város Önkormányzata, a Tatabányai SC elnöksége, a súlyemelő szakosztály és több, nagylelkű támogató jóvoltából most leleplezésre kerülő dicsőségtábla. Ezt ugyanis nem egyszerű protokoll eseményként kell felfogni, mert a dicsőségtábla annál sokkal több lehetőséget hordoz magában, mint egyszeri megemlékezést. Amennyiben ugyanis a jelenlegi súlyemelő szakosztály edzői többször emlegetnék a felsorolt nagyságokat, a még élőket meghívnák tanítványaik közé egy-egy élménybeszámolóra, úgy ezek a formabontó események fokozhatnák a fiatalok eltökéltségét nagyobb és még nagyobb célok eléréséhez.
Ha ez így lesz, ez a dicsőségtábla akkor tölti majd be igazán a szerepét. Mert ha ez beszélgetések inspirálója lesz, az csak érzelmi töltetet adhat, fokozhatja a fiatal emelőknek a súlyemelés iránti elkötelezettségét, erősítheti a harci kedvet. Ezt a szellemiséget, ezt a hozzáállást kívánom minden edzőnek, minden sportvezetőnek és minden tanítványnak akkor, amikor a dicsőségtábla elkészültéhez és méltó módon történő felavatásához, leleplezéséhez jó szívvel gratulálok.
(jochapress / Jocha Károly)
