Az egyik legeredményesebb kapitánya volt a magyar futballnak, ifiválogatottjában klasszisok sora pallérozódott, más kérdés, hogy ők is cserbenhagyták. Száz esztendeje született Hoffer József.
Hoffer József (fotó:jochapress)
„A lelkesedés diadala” – kommentálta a Nemzeti Sport 1944. október elsején a Zuglói Danuvia győzelmét a MÁVAG ellen. A győztes csapatban ott volt az 1922. március 20-án született, s 2004. április 6-án elhunyt Hoffer József is, aki az NB I-ben 64 mérkőzést játszott és két gólt szerzett. Csapatot nem váltott, a klub neve változott előbb Zuglói MADISZ-ra, majd MÖGÜRT-re, amikor beolvadt a Magyar Országos Gépkocsi Üzemi Rt. klubjába.
Többször szerepel a tudósításokban, hogy „Hoffer volt a jobbik fedezet” , hajtós futballista volt, de gyakran keveredett vitába a játékvezetővel, nem véletlenül írta a Nemzeti Sport, hogy a zuglói drukkerek kívánsága: „Hoffer és Fekecs III ne beszéljen annyit a pályán, mert akkor továbbra is gyakran állítják ki őket.”
Utolsó NB I-es meccsén a MOGÜRT 16:0-ra kapott ki az MTK-tól, az előzmények alapján érthető a katasztrofális kudarc: „A MOGÜRT első csapatának a játékosai bejelentették a vezetőségnek, hogy csak abban az esetben hajlandók az MTK ellen játszani, ha bizonyos anyagi természetű kívánságaikat teljesítik. Az autós csapat vezetői nem teljesítették ezeket a kívánságokat, kötelezték a játékosokat, hogy vasárnap a mérkőzés előtt jelenjenek meg a MOGÜRT öltözőjében. A játékosok meg is jelentek a Millenárison, azonban nem az öltözőben, hanem a lelátón, így Takács József edzőnek nem volt más tennivalója, mint a maradék állományból összeállítani az MTK elleni csapatot. Az ifjúsági és a második csapatbeliekből összeállított együttesben az első csapatból csupán Hoffer József, Piller Sándor és Varga II Ferenc hallgatott a szép szóra. A három játékos játékra jelentkezett.”
Harmincegy évesen az Autótaxi (szintén MOGÜRT-be olvadt csapat volt korábban) színeiben hagyott föl a játékkal, s egyből kapitánya lett az ifiválogatottnak, munkahelyi főnöke, Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója, az MLSZ elnöke ajánlotta be.
Más kérdés, hogy Sebes Gusztáv sporthivatali elnökhelyettes, szövetségi kapitány, a magyar futball akkori megfellebbezhetetlen ura első megméretésén, a FIFA belgiumi ifitornáján (az első UEFA-tornaként, majd U18-as Eb-ként tartják számon) kiküldte főnökéül jobbkezét, Mándi Gyulát.
Neve így nem szerepelt az újságokban, noha főszerepe volt a magyar győzelemben. A döntőben Jugoszláviát győzte le a csapat (2:0), soraiban a később 72-szeres válogatott Tichy Lajossal. Három évvel később (1956) csoportgyőztes lett csapata az itthoni tornán, az NSZK, Bulgária és Anglia előtt (nem játszottak tovább, mondván: a barátkozás a cél…), majd szétesett minden: a levert forradalom után az ifik közül is rengetegen elhagyták az országot.
Három esztendő alatt Hoffer újra felépített egy remek új csapatot, ekkor már Kapocsi Sándor volt a jobbkeze (és maradt mindvégig). Nem volt könnyű dolguk, jellemző, amit mondott: „Sok olyan játékos van, aki ragyogóan leveszi a labdát lábbal, mellel, fejjel – álló helyzetben. Ugyanezt mozgás közben úgy tudja csak elvégezni, hogy tíz méterre elpattan tőle a labda.”
Ezzel együtt csak megtalálta csapatába a későbbi befutott futballisták közül Sóvári Kálmánt, Solymosi Ernőt, Menczel Ivánt, Keglovich Lászlót, Ihász Kálmánt és Albert Flóriánt, akikkel az 1959-es bulgáriai UEFA-tornán harmadik lett (a bronzéremért: Magyarország–NDK 6:1). Aztán egy esztendővel később Ausztriában első (a döntőben: Magyarország–Románia 2:1), Menczel és Ihász ekkor is ott volt a csapatban, s jött melléjük Farkas János és Káposzta Benő.
Három UEFA-torna-győzelemmel így Hoffer József csúcstartó a szövetségi kapitányaink között (mögötte Lakat Károly két olimpiai bajnoki címmel), ami úgy is megsüvegelendő, hogy ifikkel érte el a sikereit. Aminek titka volt, hogy akkor még létezett a megyei és a budapesti ifiválogatottak tornája, s emellett „az volt a cél, hogy a »törzset« képező labdarúgók játékfelfogásához megfelelő gárdát alakítsanak ki”. Tehát a játékos volt a fontos – nem a rendszer.
A marseille-i csúfos vereség (Csehszlovákia: 1:4), s főként, hogy nem jutottunk ki az 1970-es mexikói világbajnokságra földindulást idézett elő a magyar futballban. Olyannyira, hogy megszüntették a főállású szövetségi kapitányi posztot, jött a társadalmi kapitány, ami azt jelentette, hogy nem kap pénzt. „Az MTST OT javasolja az MLSZ elnökségének, hogy
e feladattal Hoffer Józsefet, az MTI sportrovatvezetőjét bízza meg”
– írta a Népsport. Így történt, ám előtte Hoffer még az ifik főnökeként már elmondja: „Úgy gondolom, az új kapitánytól elvárja majd a közönség, hogy a régi tapasztalatok felhasználásával friss, fiatal erőkre támaszkodjék. Szerintem az elkövetkezendő évek (…) a próbálkozás, a kísérletezés időszaka. (…) Hosszú távra kell tehát gondolkodni.”
Kinevezése után kiderül, hogy bízik a klubokban, nem híve az edzőtáboroknak, valamint „sem a nevek, sem az évek nem jelentenek majd kivételezett helyzetet”. Nem bújt ki a bőréből, hangsúlyozta, hogy „a szeretetet, a játékosok sportszeretetét tekinti a siker legfontosabb előfeltételének. (…) Erkölcsi követelményeken a sport szeretetét érti, azt, hogy a játékos szinte »egye« a labdát”. A Képes Sportban Feleki László ugyanakkor figyelmeztet: „Sok mindenre támaszkodhat a szövetségi kapitány, de ezek közül a pillérek közül hagyja ki a türelmet és az elnézést. Nagyon rövid ideig ható tényezők ezek.”
Hoffer bízott a friss erőkben, kapitánysága alatt tizenhatan (!) mutatkoztak be a válogatottban, s tényleg nem érdekelték a nevek. Hiába volt például a szíve csücske Albert Flórián (mindent megtett azért is, hogy újságíró legyen), keményen ellenállt, hogy hosszú kihagyás után azonnal beválogassa. Érve: „Játéka (…) a Ferencvárosban is hozott egy kis »stílustörést«. Ő a maga módján, néha a ritmust lassítva szervezi a támadást, a fiatalok pedig futni akarnak, mert ma még erre képesek a leginkább. Albertnak viszont nagy a tekintélye, s így felemássá válik ez a játék.”
Később persze Albert válogatott lett nála, ahogy Mészöly Kálmán (tőle kapta a belgrádi 2:2 után az első táviratot) és Göröcs János is. Sokat nem segítettek, bizonyíték, hogy a kapitány bukását jelentő szófiai 0–3 során Albert, Fazekas László, Kocsis Lajos és Zámbó Sándor ott volt a pályán azok közül, akik már Marseille előtt is kiválasztottak voltak.
Hoffer lemondott, a Népsport szerint „nem volt más választása, (…) mert senki által sem vitatható jó szándéka ellenére képtelen volt elérni a saját maga által megjelölt célt. Sem ő, sem a mellette dolgozó Kapocsi Sándor nem tudott ellenállni a labdarúgásunkban uralkodó áramlatoknak, szokásoknak, hangulatnak.”
Magyarán semmi sem változott, de miért is változott volna, amikor „a ma működő labdarúgó-szövetség vezetői (…) többségükben a marseille-i vereség napján is tagjai voltak a testületnek. Akkor éppen úgy elmulasztottak beszélni saját munkájukról és felelősségükről, mint most” – írta a Képes Sport. És még azt is, hogy: „Hoffer nem bukott meg, egészen más jelenségek buktak meg. De erről Hoffer tudna a legtöbbet mondani. Hát mondjon!”
Megtette. Tanulságként.
„Szeretet, bizalom! Ezzel nagyon csínján kell bánni!” – mondta végtelenül szomorúan, mert végül is azok döfték hátba, akik a játékosai voltak ifiként.
Hiába, felnőnek a gyerekek.
(nemzetisport / Malonyai Péter)
