Szomorúan írom az írás elé a hírt: az életének 88. évében járt, egykori kiváló kosárlabdázó, Szegedi László néhány nappal beszélgetésünket követően meghalt. Búcsúztatása szűk családi körben történik majd december 14-én. Így alább a vele készült utolsó interjú olvasható.
Szegedi László 85 éves korában
Mivel a vírusinvázió miatt eleve ritkulnak a személyes találkozások, így kétszeresen is indokolt volt a távolságtartás. Ennek megfelelően telefonon beszélgettem hosszan Szegedi úrral, aki egyébként azon ritka kivételek közé tartozik, akik saját csapatukban – esetében a MAFC-ban – játszottak, majd nem sokkal később ugyanott vezetőedzők is lehettek.
Szegedi úr ma a belvárosban lakik, de annak idején nem Budapesten látta meg a napvilágot. A száz évvel előbb már érettségiző korú édesapám mesélte, hogy az ő iskolás éveiben, a kalocsai gimnáziumban így tanították a Budapest utáni legnagyobb magyar városokat: Szeged, Szabadka, Debrecen, Zágráb, Pozsony, Temes. Hát Szegedi úr ezek szerint a harmadik legnagyobb magyar településen, Szabadkán született.
– Igen, ott, méghozzá 1933-ban – indult a maratoni hosszúságú beszélgetés. – Bár akkor Szabadka nem tartozott Magyarországhoz, de én csak magyar iskolákba jártam a magyarok, bunyevácok és svábok lakta Szabadkán. Amikor azután néhány évre idecsatolták városunkat, a szüleim jó érzékkel felkerekedtek és meg sem álltak Budapestig. Így a nyolc osztályos gimnáziumot már a Berzsenyi Dániel nevét viselő középiskolában fejeztem be, az 1951-ben volt érettségimet követően pedig a Műszaki Egyetemen tanulhattam tovább, egészen a gépészmérnöki diploma megszerzéséig.
– Feltehetően a kosárlabdázást nem a MAFC-ban kezdte el.
– Nem, nem! Az ismerkedés már évekkel korábban elkezdődött szeretett sportágammal. Az iskolai bajnokágban dobálgattuk a labdát, miközben a velünk átellenben volt tornateremben gyakorló NB I-es csapat, a Kistext edzéseit is rendszeresen bámulgattuk. Olyannyira, hogy az ottani ificsapatba is szép lassan beépültünk, a felnőtteknél a későbbi nemzetközi játékvezető, Velkei Feri bácsi volt az edző. És talán érdekesség, ha megemlítem: a később a női kézilabda válogatottal mindmáig egyetlen felnőtt világbajnoki aranyérmet szerzett, méltán világhírű edző, Török Bódog is akkor még ott kosarazott! Miután az ifiktől háromszor is felvittek a felnőttek közé, így az akkori szabályok szerint többet már nem szerepelhettem az ifjúsági csapatban, csak „odafönn”. Így lettem tizenhat éves koromban az ország legfiatalabb élvonalbeli kosarasa.
– 1951-ben a műegyetemi felvételivel párhuzamosan automatikusan a MAFC-ban kellett folytatnia.
Az 1955-ös Európa-bajnok magyar válogatott egyik tagja, a 94 éves Telegdy György (fotó: jochapress)
– Igen, ez történt. Annyi érdekességet azért elmondanék, hogy annak idején Latinovits Zoltán is volt egy rövidebb ideig a műegyetem hallgatója, s mint ilyen, az edzéseket is látogatta, de nagyon nem tetszett neki az egyetemista élet. Semmiképpen sem akart építészmérnök lenni, így egy idő után megúszta a további gyötrődést és elkerült a debreceni színházhoz. Ami pedig engem illet, én hamar beépültem a Szabó Dzsoni bácsi által irányított együttesbe. Az ötvenhat előtti években a MAFC és a MÁVAG volt a két, legjobb csapat. A Mávagban Zsíros Tíbor és a szerencsétlenül járt Papp Péter voltak a legjobbak. nálunk pedig Telegdy György, Tímár-Geng István és öccse, Attila, Borbély Pál és Bokor György vitték a prímet. Érdekes, hogy Cselkó Tibor akkor még semmi különösebbet nem mutatott, néhány év alatt viszont annyit fejlődött, hogy 1955-ben már az Európa-bajnokságot nyert válogatott egyik erősségévé lépett elő.
– Az évek során mely edzők kezei alatt fordult meg és hogyan emlékezik rájuk?
– Velkey Ferenc után Csányi Zoltánnal mindössze egy esztendőt lehettem együtt, majd utána Szabó Dzsoni bácsi következett, a sort pedig Vadászi Ede zárta. Velkeyt már dicsértem, és csak jót mondhatok Csányi Zoli bácsiról is. Ő egy igen korrekt, kemény ember volt, aki semmiféle lazaságot nem tűrt el. Dzsoni bácsi jó edző volt, meg szerencsés is. Ő ugyanis kivételezett helyzetben lévén, rengeteg szakfolyóiratot kapott külföldről, ami annak idején valódi kincsnek számított. Azokból ugyanis mások által nem ismert figurákat tanított meg nekünk. Egyébként 1956-ban a tavaszi eredmények alapján minket hirdettek ki bajnokoknak. Szóba került még Vadászi Ede neve is, de őt csak elmarasztalóan tudom minősíteni. Ez az ember össze-vissza kapkodott, senkivel nem tudott igazán hangot találni. Egyik kiválóságunk, a ma 87 éves Judik Zoltán például kizárólag Vadászi személye elől menekülve igazolt a Honvédba. Ha tudta volna, hogy Vadászit egy hónappal később menesztik, állítom, Judik soha nem ment volna át a honvédosokhoz!
A 88. évében is aktív Judik Zoltán (fotó: jochapress)
– Meséljen valami extra érdekes történetet a kosaras éveiből!
– Rengeteg lenne, de maradjunk az egyik soproni utazásunknál. Vonattal indultunk a Déliből, de az intézőnk nem volt ott Kelenföldön, így le kellett szállnunk. Szerencsére együtt indultunk a Sopronba tartó Tar István játékvezetővel, aki éppen a mi meccsünket ment vezetni. Mi leszálltunk Kelenföldön, az intézőtől megszereztük a szükséges iratainkat, közben két taxisofőrrel megállapodtunk, hogy hat játékost levisznek Sopronba. A sporthivatalon keresztül megszereztük a sofőröknek a határsáv belépőt, s végül délután Sopronban – köszönhetően a helyiek sportszerűségének – lejátszhattuk a meccset, amelyet meg is nyertünk. Ezzel annak idején sokat foglalkozott a Népsport, többször felvetve, hogy az a kiruccanás vajon milyen többlet költséget vont maga után? Hát én megsúgom, 3.600,- 3.600 Ft-ba került, ami olcsóbb volt mintha a 16 játékosunk vonaton utazott volna.
– 1956-ban megszerezte a diplomáját, ezután mihez kezdett?
– A CSŐSZER dolgozója lettem, ahol a létrát megmászva. végül főmérnökségig vittem. Nem voltam egyedül, mivel játékostársam, Vajdovich Gyuri is ott kapott állást a végzést követően. Egyébként a tartalékoknál még sokáig játszottam, majd edzőjük is lettem. Ebben a beosztásomban ért az a váratlan lehetőség, hogy 1968-69-ben, két éven keresztül a MAFC első csapatát is én készíthettem fel.
– A megbízatása lejártával megtartotta a kapcsolatot korábbi játékostársaival?
– Kapcsolatom a csapattal sosem szakadt meg, később a tartalék csapat edzője is voltam, majd 1968-ban az a megtiszteltetés ért, hogy két éven keresztül a MAFC vezető edzője lehettem. Ezen időszakban sokszor hangzott el az a mondat a mérkőzéseken „ha már nem védekeztek, legalább időnként kíáltsatok fel, hogy “hajrá MAFC”. Egészen a legutolsó évekig rendszeresen, minden évben találkoztunk. Nekem a Trabantommal egyre nehezebb mozognom. Örömömre két, tizenéves unokám a korosztályában egészen jól úszik. A sport különben is érdekel, de nem a magyar foci. Ha Messi játszik és rúg egy-két gólt, az viszont nagyon tetszik nekem. A teniszt és az úszást is igyekszem követni és néha egy-egy jó amerikai kosármeccset is megnézek.
(jochapress / Jocha Károly)
