Országjárásom során Bajától Németpusztáig, Mezőberénytől Balatonfüredig és Körmendig, Székesfehérváron és Győrben, sok helyen megfordultam, az utóbbi néhány alkalommal viszont Budapesten „ragadtam”. Ebben persze „ludasak” az itt elérhető interjúalanyok is. Olyanok, mint például dr. Ránky Mátyás, akinél a vendégség során nem volt könnyű elvágni a beszélgetés fonalát és felkelni a kényelmes fotelból. Tisztes távolságban tartva persze a COVID-19 kölcsönös átadásának a lehetőségét.
Telegdy György már az 1952-es olimpián ott volt (fotó: jochapress)
Az idő múlásával természetesen egyre bővül az ismerősi vagy éppen baráti kör, amelyek tagjai jobbnál jobb tippekkel látnak el. Így jutottam el a MAFC egykori válogatott irányítójához, Szirmai Zoltánhoz (66) is, aki ebben a sorozatban – például a 93. évében járó, az 1952-es olimpián is részt vett magyar válogatott csapat tagjához, Telegdy Györgyhöz képest – ugyancsak fiatalnak számít. Ám a vele való beszélgetés ugyanolyan érdekes lehet, mint Telegdy Gyuri bácsival volt, legfeljebb más kérdések kerülhetnek súlyponti helyzetbe.
Az is tény, hogy Szirmai is régen elköszönt az élvonaltól, de mint friss nyugdíjas, továbbra is van konkrét feladata korábbi munkahelyén, a „Primaenergia” cégnél, ahol az utolsó tizenöt évben, 2019 végéig a vezérigazgatói teendőket látta el. A cég Budafoki úti székházában – minimum három méternyi távolságot tartva, maszkokkal felvértezve – beszélgettünk.
– Miért pont a kosárlabdát választotta?
Szirmai Zoltán (fotó: jochapress)
– Ez egy érdekes kérdés, hiszen azt is válaszolhatnám: azért, mert a szüleim is a kosárlabdázás révén ismerték meg egymást, de ez nem egészen így történt. Amikor ugyan is elkezdtem a IX. kerületi, Telepy utcában az általános iskolát, szüleim a megerősödésem reményében beírattak külön tornára. Ez a foglalkozás rettenetesen megtetszett nekem, különösen pedig az egyik, kiegészítő foglalatosság miatt, ami történetesen az volt, hogy kosárlabdáztunk is. Testnevelő tanárunk, a 2019-ben, életének 91. évében elhunyt Harmath Józsi bácsi is torna szakos volt, de a torna mellett előkerült a pöttyös labda is, vagy egy labdabelső, ami éppen volt. Olyannyira megtetszett a dolog, hogy otthon a hinta akasztójára feltettem egy vödröt és oda dobáltam. Minden találat után fel kellett mászni a labdáért…
– Meddig maradt meg ez a torna plusz kosarazás közös program?
– Az első négy év így telt el, a kosárlabda csak az Apáczai Csere János Iskolában került az első helyre. Ott Horváth Gyula testnevelőm – későbbi osztályfőnököm – jóvoltából sokat játszottunk, majd az ötödik osztály vége felé a Központi Sportiskola kosaras toborzót tartott. A fél osztályt ügyesnek mondták, mehettünk a felvételire, amelyre lelkesen készültem. 1965 nyarán fel is vettek, ekkor lett a fő sportágam a kosárlabda. Néhány hónapig Kozocsa István volt az edzőnk, majd Taboldy Júliát említeném. Hamar beálltam az iskola-tanulás-edzés ritmusra, ami néhány hónap múlva a hétvégi meccsekkel is bővült. Tizenöt éves koromra már párhuzamosan négy, korosztályos csapatban is játszottam. Gyakran eljutottam atlétikai versenyekre is, ahol Mihályfi László tanárunknak, a BEAC többszörös magyar bajnok vágtázójának drukkoltam, miközben engem is beszerveztek iskolai versenyekre. Elsősorban a váltószámokban, magasugrásban és súlylökésben számítottak rám.
– Ki volt az az edző, aki komolyabb benyomást tett Önre?
– Ránky Mátyás játéka is imponált, edzőként is nagy hatást tett rám, de őt sajnos egy év után elcsábították az Izzóba, ami nagy törést okozott, de végül maradtam a KSI-ben. Zsadányi István kezei alatt jutottam el az érettségiig, lettem ifi válogatott és egyben ki is öregedtem a KSI-ből. 1972-ben az egy évvel idősebbek között is ott lehettem Zadarban az ifjúsági Eb-n. Elég erős csapatunkban Kucsera Jóska, Nagy Laci, Recska Laci, Ágfalvi Gyuri, Donkó Tibor, Kovács Miki, Zádor Tamás, Nagy Péter és mások is ott voltak. Hiába nyertünk a Szovjetunió és Izrael, a későbbi 3. és 4. helyezett ellen, végül be kellett érnünk a 8. hellyel – ott Haris Ferenc és Liptay István voltak az edzőink.
Recska László (fotó: jochapress)
– Jól érettségizett, majd előbb bevonultatták, mint ahogyan az egyetemi felvételik időben következtek…
– Szerencsémre az Eb miatt kaptam egy hónap halasztást, közben sikeres felvételi vizsgát tettem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. Előbb a sportszázadba kerültem, de amikor kiderült az egyetemi felvételem ténye, hamarosan Kalocsán találtam magamat. Zsadányi István „utánam nyúlt”; az ő jóvoltából még Karácsony előtt visszahoztak Budapestre, de már kikerültem a Honvéd erőteréből. A MAFC junior csapatának tagjaként együtt edzhettem a felnőttekkel. Akkor a Balogh Gábor-Gabányi László kettős vitte az első csapatot. Az 1970-ben felnőtt bajnokságot nyert együttes 1972-re szétszéledt és új csapat építése kezdődött. 1973 tavaszán már kétszer is bekerültem a felnőttek közé, ősszel minden meccsen számításba vettek, 1974-ben pedig egyre több játéklehetőséget kaptam.
– Ez idő tájt került képbe a felnőtt válogatott keretnél is.
– 1974 és 1981 között saját nyilvántartásom szerint hatvan alkalommal szerepelhettem a nemzeti együttesben. Gellér Sanyi és Halmos Pista mellett eleinte kevés játéklehetőséghez jutottam. Hosszabb szünetet követően 1980-ban lettem ismét válogatott, s ezt megint Ránky Mátyásnak köszönhettem. Számomra a legmaradandóbb élményt egyébként az 1981-es, B-csoportos Európa-bajnokságon játszott Magyarország – Nagy-Britannia erőpróba kínálta, ahol az utolsó percekben háromszor is nagyon messziről betaláltam, s ez a hat pont (akkor még nem voltak hármasok…) is jelentősen hozzájárult a végül egypontosra sikeredett győzelmünkhöz. E tornát követően mondtam le a válogatottságról – még szépen el is búcsúztattak.
Ránky Mátyás és már eltávozott felesége, az olimpiai bajnoki Németh Angéla (fotó: jochapress)
– Klubszinten az 1975-ös esztendő jelentette a csúcsot.
– Ez évben megnyertük a bajnokságot, ezt követően 1976-tól néhány évre ismét összekerültem Zsadányi Istvánnal. Akkor egyébként úgy tűnt, hogy a következő periódusban még legalább kétszer meg tudjuk védeni a címünket, de végül ezért-azért nem úgy alakultak a dolgok. A válogatottságom is törést szenvedett, ugyanis vizsgáim „feltorlódtak” és ezért átmenetileg felmentést kértem a kerettagság alól, többedmagammal együtt. A szövetség ezt egyéves eltiltással „honorálta”. Ami pedig a klubcsapatunk szerényebb eredményeit illeti, többek eligazolása is hátrányunkra vált, így be kellett érnünk az 1979-ben és 1981-ben is kiharcolt kupagyőzelemmel.
– A MAFC-hoz Zsadányi után egy más edzői karakter, Komáromi Ede, a „Móci” bácsi érkezett…
– Ő korábban csak nőkkel foglalkozott és ennek ellenére – vagy talán éppen ezért? – kitűnő hangulatot tudott teremteni a számára alapvetően új közegben is. Ez a változás is biztosan hozzájárult ahhoz, hogy a MAFC nem csak a pályán alkotott igazi csapatot, hanem a pályán kívül is. Előbb az öregfiúk bajnokságaiban, majd a közös bicikli túrákon, a legutóbbi időben pedig már leginkább a közös üldögélésben és emlékek idézésében éljük ezt meg. A csapatjátékhoz – amely a MAFC-ot mindig is jellemezte – nagyon jól jött egy hasonló felfogást képviselő edző azért, hogy az a csapat, mint közösség, ki tudja adni magából a maximumot. Ezt a szerepkört a Móci az ottani két év során kitűnően betöltötte! Vele nyertük meg az 1981-es kupadöntőt, ahol még a röviddel később tragikus hirtelenséggel meghalt Gabányi Laci is velünk lehetett. Laci távozásával óriási űrt hagyott maga után!
(folyt.köv., jochapress / Jocha Károly)
