Az év utolsó hetében végül csak megrendezésre került az európai, de nyugodtan mondhatjuk a világ férfi kézilabda elitjének klubvilágbajnoksága, az európai Bajnokok Ligája négyes döntője. Amit, sajnos idehaza is már szinte törvényszerűen, az idegen kifejezéssel a Final Four névvel fémjeleznek.
Hazai alakulatunk a Veszprém KC – ha nem pontosan írom a jelenlegi hivatalos elnevezését, akkor elnézést kérek, de ebben a támogatói és szponzorfüggő világban csak éppen a veszprémi csapatot elnézve megérne egy felsorolást, hogy hány néven szerepeltek megalakulásuk óta – ismét beverekedte magát a legrangosabb tornára és ott is a kimondott cél a trófea elnyerése volt. Ez a győzelem és a BL serleg megszerzése évtizedes álom a bakonyi alakulatnál, mérce és sorvezetés, minden ez alá van rendelve, legyen az edző választás, játékosvásárlás, az egész klub stratégia e körül forog hosszú -hosszú évek óta. Amivel nincs is semmi baj, az elit sportnak vannak kiemelt céljai, ennek megfelelően kell a vállalkozást felépíteni és működtetni.
Mindez csak azért jutott most az eszembe, mert a minap voltam egy baráti látogatás kapcsán a Bp.Honvéd angyalföldi, Klapka utcai megújult, megszépült csarnokában, ahová szép emlékek fűznek, hiszen én is részese voltam – még ha csak szerény hozzáadott egységgel is – a kézilabda felnőtt csapat főnixmadárszerű feltámadásának, a Budapest I. osztálytól a NB I-be jutás küszöbéig az 1990-es években. Akkor, elsősorban Füzes Gyula egykori kiváló játékos majd szakosztályvezető – sajnos több, mint egy éve elhunyt Gyula – és Éliás Gábor hangyamunkájának köszönhetően, évről évre menetelt a csapat felfelé és végül összeállt szinte az 1982-es BEK győztes csapat, de a világklasszis Kenyeres József, Kovács Péter, Őry Péter balszárny mindenképpen és újra ontotta gólokat. És egy nap ott találtuk a kispadon Kovács László egykori sikeredzőt is, aki önkéntes munkában újra vállalta a csapat felkészítését.
És itt kerül a csizma az asztalra! Hiszen megláttam a Klapka utcában a méretes tablót, rajta a világverő csapattal és beugrott az előző két nap veszprémi mérkőzése. Egy hihetetlen hullámzású és drámai elődöntő és sajnos bukás, árnyalatnyi közelségben a győzelemtől, de mégis bukás és egy hitehagyott, kiábrándult bronzmérkőzés, mert a végső cél ismét elúszott. Egy dologra mindenképpen kitérnék. Nevezetesen nem hátrány megvizsgálni az egykori BEK győztes Honvéd csapat sikerpontjait, melyek közül a feltétlen és lüktető, együtt gondolkodását és küzdését emelném ki. Meg talán azt az összeszokottságot és egységet, amelyet hosszú évek alatt lehet csak kialakítani, amire a mai gladiátorok, az évről évre történő csereberék világban vajmi kevés esély van.
A fanyalgók erre persze mondják, ne hasonlítgassuk össze a 25-30 év előtti kézilabdát a mai űrkézilabdával, harminc góllal verné a mai győztes az akkorit, felkiáltással torkolnának le, ami esetleg lehet igaz is, de eleve botorság az ilyen összehasonlítás, mert ez ugyanolyan csalóka dolog, mint a régi Skoda MB 1000-est összehasonlítani a mostani új Superb kocsival! Az is autó volt ez is, de a világ változik. De vannak alaptételek, és ezek különösen a csapatsportokban igazak, ahol a felkészülés, tehetség, taktika mellett nem elhanyagolható a szellemi, érzelmi közösség, pontosabban kifejezve a győzelmi csapategység.
Vannak e tanulságok ebben, nevezzük úgy, ismételt kudarcban? Egyfelől ott a szakmai rész, amit jeleztem, gondosan ki lehet és ki is kell elemezni. De azzal nagyon összefügg az előbb említett szellemi közösségépítés, ha egyáltalán lehetséges a mai nemzetközi játékos kavalkádban? Vagy sutba az ilyen elavult eszmékkel költsünk még euró százezreket, új játékosokra és egyszer csak „összejön” az az annyira óhajottt BL diadal.
Végül még valami. Ha Lékai Máté a pályán volt, akkor egyetlen magyar játékos is játszott a Veszprém megyei csapatban. Eddig ezért nem is írtam le, hogy magyar csapat lenne a Veszprém KC, hiszen ez egyszerűen nem igaz. Székhelye van Magyarországon és nem kevés magyar adóforintból fizeti külföldi játékosait. Nem kellene több magyar fiatalnak lehetőséget adni, hogy felnőhessenek a nagy feladatokhoz?
Talán ez is lehetne egy megszívlelendő tanulság. Talán?!
(Szlatényi György)
