Az ember, társas lény. Egységben az erő. A kettő több mint egy. Zsák a foltját. Párosan szép az élet. A gyakran hangoztatott „közmondások” szerint, aki egyedül van, az nincs egységben. És már gyermekkorunkban sejtettük, hogy egyedül lenni nem jó, kamaszként mégis számtalanszor becsuktuk a szobánk ajtaját. Mert önmagunkkal lenni, befelé fordulni nem luxus, nem önzés, de személyiségfejlődésünk, érett felnőtté válásunk záloga.
„Én biztonsági játékos vagyok. Nem tudok egyedül lenni. Még akkor is gondoskodom a páromról, ha ő nem is viszonozza” – mondta 39 éves ügyfelem Eszter, a közelmúltban. Ez bizony „társfüggőség” – gondoltam akkor, de számos találkozás után a kép ennél árnyaltabbá vált.
Társfüggőség vagy kodepencia, a másik embernek, a másik véleményének való kóros alárendeltség, mely lehetetlenné teszi az egyenrangú kapcsolat létesítését. Az egyik fél gyakran túlzott áldozatokat is képes hozni a másik elismeréséért, közben saját érzéseit, vágyait, szükségleteit elnyomja, elhanyagolja – mondja a szakirodalom.
„Alig vártam a hétvégét, hogy elmehessünk végre együtt valahová, 4-5 programot is ajánlottam, de ha ő fáradt volt, akkor leintett, és ki sem mozdultunk otthonról. Eszembe sem jutott, hogy egyedül is elmehetnék, vagy a barátnőmmel. Inkább igyekeztem mindenben a kedvére tenni” – hangzott el sokszor Esztertől.
Társfüggőség esetén önértékelésünkben is a párunk szava döntő, vagyis nem a valós értékeink alapján szemléljük magunkat, hanem amit a másik mond rólunk. A társfüggőség jellemzően azoknál alakul ki, akiket gyermekkorukban elhanyagoltak, bántalmaztak. Ez a minta pedig egy életre meghatározza a párválasztási attitűdünket
Eszternél azonban mégsem erről volt szó. Munkahelyén vezető beosztásban dolgozik, naponta több döntést kell meghoznia önállóan, egyedül. Ideje nagyobb részében „férfias” energiákkal van jelen, határozottan képviseli önmagát és a munkáját, irányítja beosztottait. Találkozásaink alkalmával sokat beszéltünk arról, hogy ami élete egyik területén túlsúlyban van, azt szinte tudattalanul szeretné kompenzálni a magánéletben. Úgy érezte, hogy az ő tökéletes gondoskodásán, a hétköznap is meleg vacsorán, a vasalt ingen, és az aránytalan alkalmazkodáson méretik meg az ő „nőiessége.”
Néhány hónap elteltével megtapasztalta, hogy a társas magány helyett bátran vállalt, tartalmas egyedüllétben is vannak értékes pillanatok. Most már tudja, mi az az „énidő”. Ki meri mondani, hogy „ma egyedül szeretnék lenni”, és ez a mondat nem a másik ember mellőzését jelenti, hanem az önmagunknak ajándékozott figyelmet. És hogy a magunkkal töltött időnek milyen „énvédelmi” és „kapcsolatvédelmi” mechanizmusa is van, azt Müller Péter fogalmazza meg brilliánsan:
„A jó párkapcsolat titka a jó magány. A jó családi élet titka nem szüntelen zűrzavar, hanem az a tapintat, amelyben tisztelik egymás magányos perceit.”
Pápai Ildikó
életvezetési tréner
idobenvagy.com
idobenvagy(at)gmail(dot)com
yoursunnyside.hu
Korábbi cikkei:
