Ezüstökkel távozott, de jár neki az arany. Meccs nélkül is. Nem azért, mert idő előtt elszólították. Megdolgozott érte, rászolgált, kiérdemelte, csak nem kapott elég időt, hogy megszerezze. Ki most arrafelé a kapitány? Kinek kell felróni ezt a behívót az égi-válogatottba?
Matura Mihálynak, aki edzőként és sportvezetőként élt-halt a sportágáért, vagy a „jó szemű” Keresztes Lajosnak, aki még az ifi kosarast is elcsábította a palánk alól, mert látta benne a bajnokot, biztos nem. Mert, bár ők anno pillanatok alatt kiszúrták az istenadta tehetségeket, pontosan tudják, hogy csak a földi kapitánynak van joga behívni a válogatottba egy utánpótláskorú versenyzőt. Bárki is volt, jobb, ha tisztában van vele, hogy itt lent sosem bocsájtjuk meg neki ezt az elkapkodott döntést. És a múltból a másik két behívóját sem. Igaz, az egyik – szerencsére – nem úgy alakult, ahogy tervezte. Az óriást így is „leigazolta”. Kozma Pici napokig vívta a csatát ellene, végül mégis a láthatatlan toborzó bizonyult erősebbnek. A tuskirály azonban kifogott rajta, mert hatalmas küzdelemben ugyan, de két vállra fektette a túlvilági válogatót. Vajon ez fájt neki, hogy az akkor 25 éves Hegedüs Csabát nem sikerült a keretbe szólítani, és elérkezettnek látta az időt, hogy fiatalítson? Csak ez mozgathatta, mert ha Tóth Bendegúz összes emberi és sportolói értékét számba vesszük, nyilvánvaló, hogy mindegyikből van már neki bőven a csapatában.
Kiváló tanuló. A monori József Attila Gimnáziumban példaképnek tartják. Tanulmányi eredményeit, alázatát, és a tanárok, társak iránti tiszteletét máig visszhangozzák a falak. És ebből nem adott alább a Testnevelési Egyetem nappali tagozatos hallgatójaként sem. Ha intelligens, művelt birkózót akart megkaparintani, akkor jeleznénk, hogy ott van már neki többek között Bóbis Gyula, aki remekül sakkozott, klasszikus görög és francia irodalmat olvasott. És bár a legszebb sportéveibe kontárkodott bele a háború, neki legalább megadatott, hogy 39 évesen végre aranyat nyerjen a ’48-as londoni olimpián.
Jó ember. Olyan, aki soha senkit nem akart megbántani, vagy fájdalmat okozni. Többen is így jellemezték: „A légynek sem tudott volna ártani.” Tisztelettel bánt és beszélt fiatallal, időssel. Bende és a jószívű ember fogalma szinte egybemosódott. Miért kellett neki még egy jó ember? Dúskál bennük így is. A korábban említett Mester és Tanítvány a mintapéldái ennek. A két finom lelkű, akiknek jóindulatáról, emberségéről könyvet lehetne írni. Főleg Keresztes Lajosról, aki miközben olimpiai aranyat nyert, itthon elárverezték mindenét, mert az elutazás előtt segíteni akart egy eladósodott barátján, és aláírt neki egy biankó csekket… És a sort folytathatnánk, de nem tesszük, csak némán tiltakozunk, mert Kozma Istvánt így is túl korán megszerezte magának.
Kivételes tehetség. Mindkét fogásnemmel megpróbálkozott, nem is akármilyen eredménnyel. Az egyetemi vb-n szabadfogásban és kötöttfogásban is ezüstöt szerzett, ráadásul ő lett a magyar küldöttség legeredményesebb versenyzője. A hazaérkezéskor a nevétől zengett a reptér, ám ő szerényen csak annyit mondott: „Ezek az eredmények is megerősítenek abban, hogy jó úton járok.” De még mennyire, hogy azon járt! Az edzője szerint a génjeiben volt a birkózás, a társak szerint példaértékű hozzáállása is kiemelte a többiek közül: „Ha csak egy ember edzett a teremben, akkor az biztos, hogy Bende volt.” Ebből a szempontból főleg a bőség zavarával küzd a láthatatlan „sorozó”, s talán elég csak a másik két szabadfogású bajnokot megemlítenünk, Kárpáti Károlyt és Zombori Ödönt. Előbbi mindkét fogásnemben maradandót alkotott, de Bendegúz kedvencében, a szabadfogásban, őt tartják a magyar stílus kialakítójának.
Ezüsthalmozó. Aki a döntőig simán vette az akadályokat, ám nem szegte kedvét az, hogy végül mindig a dobogó második helyére szorult. Ez csak megerősítette abban, hogy még többet kell beleadnia, s eléri a célját. Ahogy az évszázad birkózójának tartott Polyák Imre is. Három olimpiáról tért haza ezüsttel, ebből kettő láthatóan is arany volt, de a negyediken végre megszerezte a legfényesebbet, amit még az ellenfelei is megsüvegeltek. Ha a legnagyobb már kerettag, akkor miért nem adott egy kis időt ennek a 22 éves fiatalembernek, hogy megmutassa, a kitartás, az elszántság, a belefektetett munka meghozza a gyümölcsét?!
Kérdések, amiket a szomorúság és a tehetetlenség hoz ki belőlünk, és amikre sosem kapunk választ. Mi, földi drukkerek csak abban bízhatunk, hogy amit igazságtalannak tartunk idelent, busásan kiegyenlítik odafönt. Ám továbbra is vitatjuk a láthatatlan kapitány válogatási módszereit, és üzenjük: utánpótláskorú versenyzőt NEM HÍVUNK AZ ÉGI KERETBE!
Nyugodj békében, Tóth Bendegúz!
Fotó: MBSZ
