A női szakágban vannak Ronchetti-kupa győztes csapataink – BSE, GySEV-Ringa -, valamint Euroliga-győztes játékosaink – Béres Tímea, Honti Kata. Van azonban egy játékosunk, aki a tengerentúli profi ligában, a WNBA-ben jutott a csúcsra: ő Ujhelyi Petra, aki lassan két évtizede, 2003-ban lett WNBA-bajnok a Detroit Shock játékosaként. Vele beszélgettünk.
– Nagyon régen lehetett hallani rólad. Hogy vagy, mi van veled?
– Köszönöm az érdeklődést! Korábbi egyetemi városomban, Columbiában, Dél-Karolina államban élek a férjemmel, Douglas-szel és a kislányommal, Emíliával. Részmunkaidőben egy bankban dolgozom.
– Semmi kosárlabda?
– A férjem a másodedző az egyetemi csapatnál. Szerencsére már évek óta, így egyelőre nem kell vándorolnunk.
– Nem hiányzik a sportág?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem. Leginkább a mérkőzések légköre, valamint a “bandázás”, hogy legyen egy jó kis társaság, 10-12 csaj, akik együtt mennek mindenhová. Nos, ez néha igen, de az edzés egyáltalán nem.
– Az egyetem után hogyan sikerült eljutnod a profik közé?
– Úgy emlékszem, konferencia-döntőre jöttek egy csapattársamat megnézni a Shock csapatától. Akkor nekem nagyon jól ment, sikerült felhívnom magamra a figyelmüket.
– Mialatt az NBA szünetelt, itthon régi, legendás, nagy csatákat közvetítettek. Láthattuk WNBA-edződet is, aki (játékos)korának egyik legellentmondásosabb kosarasának számított – Detroiton kívül, finoman fogalmazva, nem volt túl népszerű a kemény, sőt időnként durva stílusa miatt. Ő Bill Laimbeer. Edzőként milyen volt?
– Ha egyetlen szóval akarnám jellemezni, azt mondhatnám: korrekt. Nekem elmondta: tudja, látja, hogy többre lennék képes, de jól megy a csapatnak, fut a szekér, nem akar nagyon “belenyúlni”. A szezon elején még sokat játszottam, de amikor visszatértek a csapathoz, akik tavasszal még Európában kosaraztak, már jóval kevesebbet. Nagyon értett a mentális felkészítéshez, ennek óriási szerepe volt abban, hogy végül nyerni tudtunk. A rájátszás vége felé már alig, szinte nem is edzettünk, nagyon elfáradtunk a négy hónapos folyamatos játékban, utazásban, így aztán frissek maradtunk – ebben biztos benne volt a játékosként szerzett tapasztalata. Emellett rátalált arra, mivel motiválhat minket a legjobban.
– Megtudhatjuk, mi volt ez a “titok”?
– Az amerikai álom. Az előző évadban utolsó volt a ligában a csapat, s amikor már látszott, hogy lehet keresnivalónk, gyakran mondogatta, hogy egy igazi amerikai, szinte amolyan hollywoodi álomsztori lenne, ha utolsókból elsők lennénk – próbáljuk megvalósítani. Megtettük! Szóval akinek csak edzője volt, és nem ismerte Bill játékos “előéletét”, nem nagyon gondolhatta volna, hogy olyan kosaras volt, mint amilyen.
– Itthon, az NB I-ben nagyon keveset játszottál…
– Ez tény! Mielőtt Amerikába mentem egyetemre, még a BSE-ben, majd pár évvel később, miután Detroitból hazatértem, édesapám csapatában, Szegeden. Azért a WNBA-szezon után kellett pár hét pihenő, majd utána mentem Szegedre.
– Ezt követően éveken át légióskodtál Európában, majd aránylag fiatalon, 31 évesen befejezted. Miért?
– Elég lett. Rengeteget utaztam, játszottam Izraelben, Spanyolországban, Olaszországban, Törökországban, utoljára pedig Lengyelországban, Krakkóban. A bajnokságok mellett rendre az Euroligában, a nemzetközi porondon is szerepeltem, nyaranta pedig a válogatottban játszottam. Azért hagytam abba, mert egyre kevésbé élveztem, az edzéseket egyre inkább kezdtem munkának érezni, így pedig nem az igazi.
– Játékos pályafutásod befejezése után hogyan alakult az életed?
– Visszatértem Amerikába, az egyetemre, Columbiába, ahol tanultam. Mesterképzésen folytattam tanulmányaimat, és végeztem, mint sportszervező, rendezvényszervező. Közben tagja voltam az egyetemi női csapat legendás edzője, a játékosként három olimpiai bajnoki címet szerző, az egyetem női csapatát 2008 óta egyhuzamban irányító Dawn Staley szakmai stábjának. A diplomázás után azonban nem tudtam maradni, mert nem nyílt olyan pozíció, amelyet betölthettem volna. Pályáztam edzői állásokra – nem sok sikerrel. Ekkortájt kezdett komolyra fordulni a kapcsolat a párommal. Végül is az edzői pályán sok a bizonytalanság, márpedig én a sok vándorlás, utazás után szerettem volna családot, állandóságot, stabilitást.
– A jelek szerint megtaláltad. A párod, mint mondtad, szakmabeli, edzősködik. Feltehetően korábban kosarazott is…
– Így van, ő Douglas Edwards, NBA-játékos volt. Három szezont játszott a ligában a ’90-es évek közepén, kettőt Atlantában, majd egyet Vancouverben. Hat éve vagyunk együtt.
– Mostanság hogyan telnek napjaid?
– Egy bankban dolgozom, részmunkaidőben. Számlákat nyitok, kártyaügyeket intézek. A többi időt a családdal töltöm.
– A vírushelyzetet, ami Amerikában bizony óriási gondokat okoz, hogy bírjátok, kezelitek?
– Nem nagyon járunk sehová, maximum egy-két barátunkhoz, akikben maximálisan megbízunk, de ott is betartjuk az egymástól tartandó, előírt távolságot. Nehéz időszak ez, rengeteget segít, hogy az otthoniakkal, a családdal, s néhány régi csapattárssal a net segítségével tudom tartani a kapcsolatot.
– Szabad tudni, a régi játszótársak közül kikkel, s miről beszélgettek?
– Leginkább Englert Orsival, Vida Pankával és Horti Dodival tartom a kapcsolatot. Vele, mármint Dodival nagyon sok a közös bennünk. Ő is center, bár Amerikában nem játszott, Európában éveket légióskodott, ő is játszott Krakkóban. A kislányaink pedig nagyjából egyidősek. Sokat beszélgetünk arról, hogy édesanyák lettünk, van, hogy a beszélgetés amolyan nevelési tanácsadó jelleget ölt.
– Családoddal jártál már Magyarországon?
– Igen voltunk, sőt idén nyárra is terveztük, de a koronavírus közbeszólt. Remélem, belátható időn belül, mondjuk jövő nyáron újra hazalátogathatunk.
(MKOSZ)
