Újra meglendült a magyar zászló a Dakar céljában és a pódiumon: a Sebestyén Sándor – Bognár József – Ungvári Miklós trió következetessége ismét eredményre vezetett, méghozzá a tavalyit messze túlszárnyalóra: az UNIQA Sandlander Team autós egysége 47. lett, a T2-es kategóriában pedig megismételte a 7. helyét.
A sikert idén sem adták könnyen, de a trió jó értelemben vett akaratossága minden nap bevitte a Toyotát a célba.
A pilóta csapatára és autójára is büszke, ráadásul teljesített egy másik vállalást is: megígérte Ungvári Miklósnak, hogy végigviszi a Dakaron.
A 2012-es londoni olimpia ezüstérmes cselgáncsozója gyerekkori álmát váltotta valóra, és mint mondta, rengeteg küzdelemben, kalandban volt része. Ungvári most már a 2016-os olimpiára készül, az autós alakulat pedig a 2015-ös Dakarra gondol, újra teljesíteni akarja a versenyt, ugyanebben a felállásban, Sandlander-színekben.
A csapat quadosa, Somfai Mátyás egy 9. hellyel nyitotta élete első Dakar-napját, az utolsók közül rajtolva mintegy 30 versenytársát utasította maga mögé. A versenyző azonban nem örülhetett sokáig az eddigi legjobb magyar motoros szakaszeredménynek, rögtön a második nap gondja támadt az AC-pumpával, s csak akaratereje és kreativitása vitte be a napi célba.
A quados a következő napon balesetet szenvedett, quadja megállíthatatlanul lecsúszott egy szakadékba, a versenyzőt pedig csak az óvta meg a nagyobb bajtól, hogy időben leugrott róla. Az ėjszakát a hegyekben töltötte, csapata és a szervezők másnap közös munkával menekítették ki.
A Dakar igazi erőpróba volt ez az UNIQA Sandlander Team mindenegyes csapattagjának – nemcsak a versenyzőknek, hanem a szervizautóban dolgozó elhivatott szakember számára is emberfelettit kellett teljesíteniük. Az UNIQA Safety Car azért jött létre, mert fontos a háttértámogatást és a csapatmunka ereje, melynek eredményessége most is megmutatkozott. Az idei évben nemcsak a Safety Car segített a csapaton, hanem a csapat is segített versenytársaikon, ezzel is példát mutatva emberségből és sportszerűségből, mondta Jankovich Mihály, az UNIQA Biztosító Zrt. vállalati üzletágának igazgatója.
A Dakar január 5-én 196 motoros, 47 quados, 154 autós és 75 kaminos egységgel rajtolt az argentínai Rosarióból, a kihívás komolyságát pedig semmi sem bizonyítja jobban, minthogy több mint 9000 kilométerrel és 13 versenynappal később mindössze 78 motoros, 15 quados, 62 autós és 50 kamionos érkezett meg a chilei Valparaísóba.
A kihívás hangja
A szirének hívnak – ez a címe az idei Dakar hivatalos dalának. A szirének ott vannak hajnali 4-kor, amikor Somfai Mátyás az étkezősátorba indul egy maratoni nap előtt. Ott vannak egész nap a versenyzők fülében, amikor tudják, hogy mindenáron menni kell és az adott pillanatban minden rajtuk múlik. Ott duruzsolnak a hajnalig zakatoló aggregátorok mellett, megkísértik az egyre karikásabb szemű szerelőket és új erőt adnak nekik, mert reggelre mindennek tökéletesnek kell lennie. A szirének ott sündörögnek Sebestyén Sándorék körül is, akik az éjszakai órákban érkezve is lejátszák a dalt, mielőtt nekilátnak a másnapi előkészületeknek, leporolják magukat, feldolgozzák a másnapi itinert.
A szirének sosem alszanak, ahogy a Dakar-tábor sem. Sőt, egyszerre két, vagy akár 3 tábor is van, hiszen nem lehet mindent egy nap alatt átköltöztetni. Az arculat marad, a padok mégsem ugyanazok, sőt a tábori „építmények” is mindig más-más szegletben kapnak helyet vicces helyzeteket produkálva, hiszen ahogy az éjjel fejlámpával bolyongók gyakran mondják: „tegnap nem erre kellett hazamenni a sátorhoz”.
Persze a szomszédok is ritkán azonosak: minden bivak egy új honfoglalás, egy stratégiai játék a jó helyekért. Hogy mi a jó hely? Legyen közel a rajthoz, de a központhoz is, délután legyen árnyékos, este legyen halkabb. A választás helyessége úgyis csak utólag derül ki, ideális hely pedig nem létezik.
Az ideiglenes „otthonok” kora délután kezdenek benépesülni, miután a szervizcsapatok letudják a maguk napi 600 kilométeres különfutamát. A 40 fokos „szieszta-időszakban” csak az Argentínát, majd a Chilét bemutató turisztikai sátrakban van élet, no meg a sajtóközpontban, ahol újságírók tucatjai kutatják a legfrissebb eredményeket, vagy 20 különböző nyelven tudósítanak telefonon és fotók százai hömpölyögnek a lassú műholdas interneten, a semmi közepén.
Az idilli képet az első motoros hangja töri meg, s aki nem kapta el a szakaszgyőztest, a nagy kiesőt vagy hazája fiát a szelektív céljában néhány mondatra, az itt megteheti. Az érkezés ettől kezdve folyamatos, egyre több helyen zörögnek a légkulcsok, csattognak a szerszámok, és nyúlnak az izmok – merthogy egy többszáz kilométeres nap után bizony elengedhetetlen a test karbantartása is.
Az apró szünet után jön a felkészülés, a másnapi tudnivalókat összegző háromnyelvű „nyelvlecke”, vagyis a briefing, ahol a francia, spanyol és angol szavakból mindenki leszűrheti, mi vár rá. A népes összejövetel aztán az eredményeket és rajtidőket összegző táblánál, majd az étkezősátorban is tömött sorokat generál, mígnem a még versenyben lévők nyugovóra térnek. A bivak viszont továbbra sem, hiszen mindig van vitás kérdés a versenyzői sátorban, sérült az orvosiban, jó társaság a tábortűznél. A csendesedő (de nem csendes) szervizhelyekről lassan a szerelők is vacsoráért indulnak, majd hajnaltájban álomra hajtják a fejüket.
Reggel pedig újra szólítanak a szirének.
