A külföldi és a honosított játékosokról és az utánpótlás válogatottakról cserélt eszmét a grémió.
AZ MVLSZ.hu-n által közzétett jegyzőkönyvet módosítások nélkül közöljük:
Faragó Tamás elnök köszönti a nagy számban megjelent kollégákat, s felteszi a kérdést, hogy a fiú utánpótlásban született sikerek hogyan fognak kamatozódni a válogatott szintjén. Alakulhat-e ki egységes magyar vízilabda kultúra, amire 20 éve várunk? Az individualista edzéstervezés helyett lehetséges-e a taktikai, elméleti, gondolkodásbelei összehangoltság?
Rátérve az első napirendi pontra, a külföldi és a honosított játékosok számának a kérdéskörére, Faragó azzal nyitja meg a beszélgetést, hogy a válogatott és a klubok különböző érdekeiről beszél, valamint említi az EU szabad munkavállalásra vonatkozó irányelvét és az önkormányzati választások eredményei által kialakult bizonytalanságot.
Kovács István hozzászólásában úgy fogalmaz, hogy megfordult a világ: már nem a magyar pólósok mennek Olaszországba játszani, hanem hozzánk jönnek a külföldiek. Bízik abban, hogy a Liga és az Elnökség döntései nyomán olyan kompromisszum születik, ami figyelembe veszi a magyar válogatott és a klubvízilabda érdekeit is.
Rámutat, hogy jelenleg a magyar bajnokság a legjobb a világon, s ez a válogatott játékosoknak is jó (például, hogy Hárait Jaksic fogja hétről hétre). A szolnoki szakember arra is felhívja a figyelmet, hogy a szponzorok eredményt akarnak, a külföldi sztárok pedig motivációt, követendő példát is jelentenek a fiatal magyar tehetségeknek, akiktől testközelből tanulhatnak. Figyelembe véve, hogy egy csupán egyetlen kiváló csapatból álló bajnokság nem lenne jó, illetve a 16 csapatos első osztály kapcsán szem előtt tartva azt az elvet, hogy ‘magunkat ne szüntessük meg’, azaz ne csökkentsük szándékosan a bázisok számát, Kovács úgy véli, hogy a három minőségi külföldi játékos lehetne a megoldás.
Vidumanszky László, a Miskolc vezetőedzője szerint a nemzetközi porondon nélkülözhetetlenek a külföldi játékosok, akik szerinte is jó hatással vannak a mellettük játszó fiatalokra. A konkrét számot az idő dönti el, de a három fő jó kiindulási alap lehet.
Bíró Attila női szövetségi kapitány meglátása szerint a kulcsszó a tanulás. Mivel a világsztároktól ellesett minták rengeteg pozitív hozadékkal járnak, ezért, bár meg kell szabni a határt (ő is 3 idegenlégiósról beszél), de szükség van külföldi játékosokra. Faragó arra hívja fel a figyelmet, hogy a külföldi játékosok rendszerben gondolkoznak, s ritkábban tapasztalunk nálunk elméleti hibákat. Igaz, a rendszert pozitív szempontból is kevésbé képesek átlépni.
Vincze Balázs azzal kezdi hozzászólását, hogy személyes példaként elmeséli, hogy a stabilizációt követve hogyan csökkentette a Szombathely egy főre a légiósai számát, a korábbi -kényszer szülte- magasabb számról.
Ő abból az aspektusból nézi a kérdést, hogy a sok külföldi játékos elveszi a tanulási fázis éles helyzetekben való megélésének a lehetőségét a fiataloktól.
Szükségesnek tartana egy ‘magyar Partizan Belgradot’, ahol egy 17-18 éves tehetségekből álló magyar csapat kapna BL szabadkártyás indulási jogot, hogy 20 éves korukra legyen bennük 50 nemzetközi mérkőzés.
Bár megvan a munka és a hit, úgy látja, hogy türelem nélkül ez kevés. Példaként Vogel Somát és Pohl Zoltánt említi, akik felé megvolt klubjuk türelme. Vincze szerint egy olimpiai ciklus alatti türelemmel és 20 tehetséges fiatallal meg lehetne próbálni a minimális külföldi játékost. Úgy fogalmaz, hogy mecénásként ő a Benedek-féle fiatal UVSE- be fektetne.
Kovács István megjegyzi, hogy csak magyar játékosokkal ma nem lehet eljutni a nemzetközi klubvízilabda igazi téthelyzeteihez, Faragó pedig azt javasolja, hogy vegyék meg a jó klubok a kurázsit már megvillantó 18 éves tehetségeket és adják őket kölcsön.
Merész András, a Honvéd vezetőedzőjeként azt tapasztalja, hogy behozhatatlan előny a 3-4 külföldi játékos egy középcsapat számára, s bár a légiósok valóban a magyarok elől szívják el a levegőt, nem lenne egyszerűbb a közepes költségvetésű csapatoknak a külföldiek nélkül sem, hiszen akkor a magyar játékosok lennének még drágábbak.
Szerinte el kell dönteni, hogy mi a prioritás: a klub vagy a válogatott. Ha a válogatott, akkor a szövetségi kapitány mondja meg, hogy mi legyen. Ha azonban a klub, akkor döntsön a Liga!
Horkai György olimpiai bajnok, a Miskolc szakembereként úgy látja, hogy mindenkinek igaza van. Szerinte is a prioritásokat kell először felállítani. Ő az egységes UP- képzést sorolja az első helyre. Szerinte 4 évünk van utánpótlásban visszaszerezni a hegemóniát, mert sehol máshol nincs ennyi gyerek, uszoda és pénz. Az edzői egyéniség meghagyása mellett jelentős központosítást tart szükségesnek.
A légiósok számát tekintve kívánatosnak tart 1-2 nemzetközi kupában esélyes csapatot, de óv a kézilabdához hasonló helyzetbe kerüléstől. A külföldi játékosakkal, a világsztárokkal kapcsolatban fontosnak tartja, hogy használjuk ki, amit tudnak és tanítsák a fiataljainkat.
Faragó elnökként összefoglalva az SZT álláspontját úgy fogalmaz, hogy a válogatott (igazi média és közönség értéke a nemzeti együttesnek van) és a legjobb csapatok érdekeit is figyelembe kell venni. A legjobbak, a BL-ben indítsanak annyi légióst, amennyit akarnak, de a bajnokságban korlátozni kell a külföldi játékosok számát.
Áttérve a második napirendi pontra, Cseh Sándor férfi UP kapitány az új struktúráról beszél. A témáról -ahogy ígéri-, a junior VB után lesz egy 1-2 napos beszámoló, edzői továbbképzés, ahol a felkészülésről, ellenfelekről is szó esik majd, ezért a mostani SZT- jegyzőkönyv csak főbb pontjaiban érinti a témát. A nemzeti sajátosságokat figyelembe véve (klubok száma, távolság) mindenhol megfigyelhető bizonyos központosítás, akár akadémiai rendszer is (spanyolok). A magyar fiú utánpótlásban 6-8 közös edzés van jelenleg havonta. Cseh úgy látja, hogy a következő években is jó eredmények várhatóak, s példaként az U17-es EB-t, ill. az U16-os VB-t említi. Fontosnak tartaná, hogy ne kényelmesedjenek el a magyar fiatalok, s vállalják a top csapatokban meglévő kihívásokat a fejlődésük érdekében.
A magyar UP válogatottak erősségei közé számítja a széles taktikai repertoárt és a jó lövéseket. Előrelépési lehetőséget lát azonban az úszás és gondolkodás sebességében, a szoros emberfogásban, a statikus lábtempó fejlesztésében, center-bekk poszton, ill. a kapufás játékban.
Az általa és kollégái által megkezdett munkáról beszélve, említi a rendszeres és alapos egyeztetéseket, a rendszerbe foglaltságot, a B- válogatott adta merítési lehetőséget, valamint azt, hogy a korosztályra figyelve, de felnőtt színvonalon kívánják képezni a tehetségeket.
Faragó Tamás zárszóként hangot ad azon reményének, hogy az MVLSZ
támogatni és ösztönözni fogja egy vízilabdás szakkönyv megírását és egy szakmai video anyag összeállítását.
