Élete legjobbját úszta Kós Hubert (országos csúcsot), amivel élete eddigi legjobb helyezését érte el száz háton világversenyen: negyedik lett. Mosolygott, jóképet vágott hozzá, de azért egy-egy rezdülés mutatta: akármennyire is tanulja a rövidebb távot, ő már most többet akart elérni ennél. Sajnálni felesleges: ez a maximalizmus visz előre.
A száz méter – az nagyon más. Kívülállóék nyilván elintézik annyival, hogy ha jól tudja úszni a kétszázat, akkor csak kicsit gyorsabban kell menni, feleakkora a táv, nem is fárad el, simán megoldja, nem?
Nem, nagyon nem. A száz a közös csatatere a vérbeli sprintereknek és a középtávon remeklő klasszisoknak. Avagy itt ütköznek meg azok, akik az adott úszásnemben 50-en és 100-on jók, illetve azok, akik a 200 mellett bevállalják a 100-at is.
Olyan már rég nem akad, aki 50-től 200-ig visz mindent. Igazán komoly versenyen legalábbis – elő-előfordul rövidpályás eseményeken, kontinensviadalokon; vb-ken régebben is inkább akkor, ha lyukasabb volt a mezőny (a kínai Csin Haj-jang 2023-ban villantott egy triplát mellúszásban – a brit zseni, Adam Peaty ugyebár nem volt ott –, hogy aztán egy évre rá Párizsban dobogóra se kerüljön egyik távon sem, avagy ez inkább az egyszer volt Sanghajban egy nagyobb kutyavásár esete).
Egyszóval ma már a duplázáshoz is komoly felkészültség kell – és aki két aranyat visz, az inkább 50-100-on bizonyul a legjobbnak. A 100-200-as söprés egyre ritkább. Pontosan azért, mert a kigyúrtabb sprinterek nyerik a százat a lazábban épített kétszázasok előtt – ott ugyanis jóval több oxigén kell, amihez nem szabad komolyabb kötegeket összesúlyzózni karra és lábra.
Egészen kivételes klasszisoknak jött össze az utóbbi években a 100-200 – bizonyos Milák Kristófnak pillangón, miután az 50-100-at rendszeresen nyerő Caeleb Dressel megfakult (a 2022-es budapesti vb-n, Eb-n háromszor), aztán a román zseninek, David Popovici-nek gyorson (szintén 2022-ben), azóta viszont 100-on már beelőzték őt is. Azaz nekik is csupán egy alkalommal állt össze minden tökéletesen (eddig). Mellúszásban az 50-100-at megdönthetetlenül uraló Adam Peaty mellett labdába sem rúghattak a 200-asok sokáig, mígnem két éve jött a már említett Csin-tripla, inkább szabályt erősítő kivétel gyanánt.
Háton pedig… Régebben, amíg az ötvennek híre-hamva sem volt, azaz alapból 100-200-ra készült mindenki, az első öt vb-n háromszor is feljegyeztek egy-egy duplázást. Utána már csupán a hátúszás valaha volt legnagyobbja, Aaron Peirsol érte el ezt a bravúrt világbajnokságon (egymás után kétszer), 2015-ben pedig az élete formájában versenyző Mitch Larkin (aki viszont soha nem nyert olimpiát) – illetve az orosz géniusz, Jevgenyij Rilov a tokiói játékokon (2022-ben aztán részt vett egy háborús rendezvényen Moszkvában, azaz őt aligha látjuk már versenyezni).
Azaz vb-n immár tíz éve nem jötte össze senkinek a 100-200 aranypár a férfi hátúszóknál, amiből azért talán lemérhető, hogy milyen pályán próbált meg minden eddiginél jobban helytállni Kós Hubert.
Fukuokában beküzdötte magát a döntőbe, országos csúcsokat úszott, ám a hatodik helynél nem jutott előrébb, és még az 53-as határt sem tudta áttörni – akkor ez a táv csakis a 200 előkészítését szolgálta.
Párizsban már 52-es időket szállított, ám még mindig nem érte el azt a sebességet, ami elég lett volna a döntőhöz, így végül tizedikként ballagott ki az arénából (a mostani vb-rajt előtt megjelent interjúnkban azt is elárulta, hogy az ötkarikás felkészülés jóval hektikusabb volt annál, ami igazán kellett volna a rövidebb távú eredményességhez).
A decemberi, rövidpályás vb-n már látszott, hogy Kós elkezdett komolyabban gyorsulni százon is – noha akkor még az ifjú orosz, Miron Lifincev meglepte a döntőben, azaz maradt az ezüst –, ám a tavaszi NCAA-hadjárat, illetve az országos bajnokságon újfent megdöntött csúcsok mutatták, egyre jobban képes felvenni a versenyt a vérbeli sprinterekkel.
Szingapúrba már úgy érkezett, hogy kimondta: megvan a sebessége, semmit sem vár úgy, mint a száz hátat. Annyira ismerjük már, hogy tudjuk, bőven nem az motoszkált a fejében, hogy akkor leteszteli, hol tart. Érmet akart nyerni, sőt.
A hétfői úszások alapján úgy tűnt, minden kész van ahhoz, hogy minimum dobogós legyen.
A keddi fináléban sem volt más a helyzet: még 85 méternél is őt sejtette első helyen a tévés grafikákat megjelenítő szoftver.
Kár, hogy elsősorban a százas futamok épp ezután dőlnek el: az utolsó 10-15 méteren. És három vérbeli sprinter jobban bírta a végét: nyert a dél afrikai Pieter Coetze, másodiknak fröccsent be az olimpiai bajnok, világrekorder olasz Thomas Ceccon, és még a franciák izomembere, Yohann Ndoye-Brouard is betempózott Hubi elé.
Ugyanakkor elég jellemző adatok meredtek ránk az eredményjelzőről: míg ez a három feketeöves százas a vb eddigi legszorosabb versenyét vívta – 0.07 választotta el az elsőt a harmadiktól –, és mindannyian 52 másodpercen belül értek a falhoz, addig Kós Hubert 52.20-nál állította meg az órát. Magyarán, ismét élete legjobbját úszta, egy századdal újfent megdöntötte az egy napja úszott országos csúcsát – ám százon a bronzérmes és közte lévő 28 század azért komolyabb különbségnek számít. Az érmesek brutális második ötveneket úsztak, mind 27 másodpercen belül, Hubi 27.21-et préselt ki magából.
„Ebben tényleg nem volt több… – mondta később, miután a melegítő-medencében leúszott három adagban nagyjából kétezer métert levezetésként. – Elkezdtem, ahogy tudtam, hogy menni tudjak Kolesznyikovval – majdnem a saját ötvenes rekordom közelében úsztam, lehet, hogy nem kellett volna ennyire tolni az elsőt, mert így több maradhatott volna a végére. Én viszont még tanulom ezt ezen a szinten. Azt tudtuk, hogy érmet itt ötvenesegyes idővel lehet nyerni, nekem is ez volt a célom, de azért látszik, erősödnöm kell, tapasztalat kell, azaz nem bánok semmit. Egy szám ment le, van még három, ugyan miért kéne elkeserednem.”
Pozitív szemléletére jellemző módon ahhoz is jóképet tudott vágni, hogy most vitték el doppingvizsgálatra. „Eredményhirdetésre úgysem kell mennem, ezután jönnek a duplázós napok, úgyhogy ennek is jó az időzítése” – közölte mosolyogva, majd elvonult átöltözni.
Közben „felügyelő” edzője, Nagy Péter megosztott néhány értékes gondolatot a történtekről. „Elkezdte, mert nem akarta elengedni Kolesznyikovot, és úgy gondolta, hogy így a másodikban le tudja nyomni – ez működött is, csak hát voltak még mások is. Azt pedig most már egyértelműen látni, hogy az érmesek nem adtak ki mindent magukból a középdöntőben. Hubi igen, csúcsot úszott – ez is jó tanulság. Elég bejutni, és itt az sem baj, ha nem feltétlenül a középső pályákra kerül az ember, azaz nem kell tövig nyomni a gázpedált.”
A BVSC-sek vezetőedzője aztán az Omega versenyanalíziséből még kibányászta, hogy Hubi több tempóval ment végig a medencén, mint egy nappal korábban. Ötvenes bontásban így festett ez: 32-34 hétfőn este, 33-36 most. „Az ő kétszázas, nyugodtabb technikájához ez kevésbé illik, nem baj, ha erre is figyel a jövőben” – jegyezte meg a szakember (azaz a kevesebb tényleg több lehet), aki ugyanakkor megnyugodva nézte a laktátszint-mérőt, amikor először bökték meg klasszisunk ujjbegyét, hogy aztán a vércseppet analizálják sebtiben.
Az képernyőn 9.8 jelent meg. Halandónak ez nagyjából semmit sem mond, az úszóedzőnek annál többet. „Egy ilyen száz után az sem lenne csoda, hogy felugrana tizenhatig – ez viszont azt mutatja, hogy bár mindent beleadott, a felkészültsége rendben van, nem szaladt el a tejsav, azaz bőven van még benne erőtartalék a kétszázas távokra” – magyarázta Nagy. Amúgy az ifjú bajnoknak száz méternyi hátúszás után több etapban azért kellett a már említett nagyjából kétezer métert végigtempóznia, hogy ez a bizonyos szint visszasüllyedjen 2-ig; ez a normál átlag mindannyiunknak. Miheztartás végett: amikor futunk az szigeten, az erdőszélen, a futópadon, és ez a mérték 4-5-ig felszalad (látatlanban), már úgy érezzük, megkínoztuk magunkat annyira, hogy a lehető leghamarabb befejezzük a testmozgást…
Az úszóversenyzők 9-19-es tartományba szokták belehajszolni a testüket – nagyjából napi rendszerességgel. A jutalom pedig… Most a sajgó izmok mellé egy picit sajgó lélek, elvégre akármilyen profi is Kós Hubert, akármilyen mosolygósan is mondta el, hogy erősödnie kell, tanulnia kell… Azért pontosan tudjuk, hogy ott, belül most azért egy pici háború dúl, hiszen ő többet várt magától.
Viszont azért jó úszóversenyzőnek lenni, mert másnap tovább lehet lépni a történteken. A laktátszint megint kilő, a fájdalom megint az izmokba költözik, mindez azonban mellékes – amíg a vasakaratot nem hajlítja meg semmi, addig maximálisan érvényes Nelson Mandela örökbecsűje: „Én sohasem veszítek. Vagy nyerek, vagy tanulok.”
KÖZÉPDÖNTŐK
Két fancsali ábrázatot kellett néznünk, miután sem Ábrahám Minna (200 gyors), sem Márton Richárd (200 pillangó) nem jutott döntőbe. Reggel nagyjából ugyanott tartottak mindketten (12. és 11. hely), ám mindketten egyértelműen arra vágytak, hogy szerda este is ott legyenek a rajtkövön.
Ám hiába tempózott be gyönyörűen negyediknek Minna az első előfutamban s javított csaknem egy másodpercet reggelhez képest (1:56.70) – a másodikban valahogy az egész mezőny jobban meglódult, így hatan is 1:55-ös idővel zubogtak a falhoz, legjobbunknak pedig be kellett érnie a 10. hellyel.
„Nagyon szerettem volna holnap este is úszni… Most marad az, hogy dolgozunk tovább… Azért még komolyan gyúrnom kell arra, hogy reggel és este is erősen kell úszni, és hogy aztán ha úgy van, akkor harmadszor még jobbat tudjak jönni” – sóhajtott Minna, akiből egyébként hömpölyögve árad a derű, most viszont érezhetően visszafogottabbá tette a csalódottság.
Márton Richárd pedig csupán a fejét ingatta. Nem hinném, hogy valaha is látni fogjuk dühösen csapkodni. Hangot emelni. Nyolc rossz szót szólni egymás után. Az nem ő lenne. Épp ezért hangzott igazán lélekbe markolóan, amit az újabb 1:55-ös idő és a 14. hely után mondott… „Nem tudom, mit lehetne még csinálni. Többet edzettünk, mint korábban bármikor. Az edzéseken jobb időket megyek, mint tavaly bármikor. És mégis, most megint itt tartunk.”
És még hozzáteszi, már alig várta, hogy ússzon, hogy végre neki tudjon menni az újabb kétszáznak, hogy bizonyítsa: meg tudja csinálni. Pláne most, hogy a fináléban nem volt két hely eleve foglalt (Párizs két legjobbja, Leon Marchand és Milák Kristóf ugyebár hiányzott a startlistáról), 1:54.94-gyel lehetett bekerülni, ami messze nem megugorhatatlan magasság.
Ráadásul Mártonra nem áll, ami Kósra, hogy már másnap javíthat. Neki csak a kedd volt; a szerdát már nem tudta kiharcolni. És ilyenkor irdatlanul sok lelkierőre van szükség, hogy szeptembertől ugyanazzal az elszántsággal álljon bele a kőkemény munkába.
A Úszó vb: újabb csúcs, mégsem ért érmet bejegyzés először Hírpláza-én jelent meg.
