Ezekben a napokban Valter Attila nevével kezdeni bármit (haveri beszélgetést, Facebook- vagy instabejegyzést és persze újságcikket) garancia arra, hogy kinyílik a fül, kikerekedik a szem: na, miről lesz szó, kérem?!
Valter Attila
A nagy sportolói siker természete már csak ilyen – mágnesszerepe van.
Ráadásul a Giro d’Italia kilencedik szakaszát megelőző magyaros napok kapcsán hirtelen mindenki a drótszamarak szerelmese lett (egyszersmind a tízmillió futballkapitányból a tízmillió bringaverseny-szakértő országa), és fogadom, hogy a vírushelyzetben amúgy is csúcsra járatott kerékpárvásárlási láz jelenkori „sebességfokozatában” a koskormányos gépek eladásainak száma is megugrott kicsit a május 15-ével kezdődő hétvége előtt.
S ha már az országot megmozdító siker a téma mindenütt…
Lehet, ebben a váratlanul megnyíló média- és marketingrésben kellene az internetes homályból elővenni azt a néhány dokumentum-összeállítást, amelyek a korábbi sportlétesítményeket pazarló idők hagyatékáról szólnak, így éppenséggel arról, miként fest például a most éppen „bringabüszke” országunkban az egykoron (ötvenes-hatvanas-hetvenes években) oly népszerű pályakerékpározás terepe. A múltban Európa-hírű és minőségű, vb-futamokra is használt Millenárison évek, sőt évtizedek óta a gaztól szétfeszített repedések mentén kvázi egy nyomtávon lehet (illetve: egyáltalán lehet még?) repeszteni azoknak a bátraknak, akik nosztalgiából vagy kerékpáros-neveltetésükből kifolyólag még oda járnak (vagy csak jártak?) edzeni. S ugyanígy az olaszországi körverseny magyar sikerét kihasználva most lehetne igencsak hatékony beszélgetést kezdeményezni például arról, hogy kis hazánkban milyen a közlekedési, az infrastrukturális és nem utolsósorban a KRESZ-beágyazottsága az igencsak népszerű pedáltekerésnek.
No, de nem akarok afféle divatból beszédet tartani a kerékpározás mellett, csupán bringapancserként hajtom meg a fejem Valter Attila elismerésre és bámulatra méltó versenyzői teljesítménye előtt. Látva azonban a csömöri ifjú parádés eredményét, belém hasított, érdemes lenne visszafejteni az ugyanezeken a hasábokon az egy vagy talán már két évvel ezelőtt elengedett gondolatfonalat. A régebbi történet alapját az adta, hogy a rendkívüli állóképességet igénylő sportolói felkészítésben extraklasszis minőséget képviselnek a magyar edzők, ám – sajnos – hiába a nagyszerű tudás, a sportágak extrém jellegéből fakadóan e nagyszerű felkészültség birtokában lévő szakemberek nem tudnak kilépni a rivaldafénybe (persze lehet, nem is akarnak…). Az a korábbi cikk aztán úgy folytatódott, hogy ráadásul sokan csak legyintenek az állóképesség megszerzésének mesterfogásaira mondván, sokat futni nem kell, keveset pedig mindenki tud, és az erőnlét – főleg a képernyőre kerülő labdás sportágakban – számomra már csak mutogatni való részlet: dresszen átsejlő, testre simuló pulzusmellények és pántok.
A látvány fontos. Illetve: csak a látvány fontos?
Az élet azonban plasztikus képet ad: ha visszalapozzuk a sportkrónikákat, észrevehetjük, az extrém távokat teljesítő hosszútávúszók, a különleges távokra specializálódott triatlonisták, az óceánt átvitorlázók és -evezők, a hegymászók, azaz a valóban jelentős állóképességet kívánó szakágak magyarjai egyre gazdagabb eredménylistával örvendeztetik meg a sportrajongót. S itt helyezném ismét a képbe Valter Attilát és a kerékpározást, ugyanis az utóbbi évek eredménysodrásában még a profi bringások is legfeljebb akkor kerültek be a színes híreket preferáló médiumok hírfolyamaiba, ha mondjuk szabálytalanul előző/kanyarodó autóval, busszal döccentek össze, mígnem ma – ha már színes hír… –, hála a rózsaszín trikónak, hirtelen sportszakmailag is országos üggyé vált a sportág minden részlete.
De vajon meddig marad fontos kérdés, hogy a legjobbnak járó színes pólóig vagy az egyetlen olajágból font egyszerű koszorúig vezető út igencsak hosszú és keserves?
S ha már az olajág… A néhány napos popularitást jelentő Spartathlon-győzelem, a magyar ultrafutók (Lubics Szilvia, Maráz Zsuzsanna, Nagy Katalin, Bogár János, Bódis Tamás) professzionális hozzáállása valójában (és egyben sajnos) „tömegesíthető” példát jelent, hogy lám-lám, ezek a dicsőségre termett sportemberek szó szerint egészen hétköznapi módon, saját erőből valósítják meg az álmaikat. Ugyanakkor itt van a történet veleje: legyen szó amatőrről, profiról, hobbistáról vagy hivatásos sportolóról, a hangsúly az állóképességen van, elképzelhetetlen tehát Valter Attila Giro d´Italia-csodája a nagy tudású edző, ez esetben a szintúgy ragyogó kerékpárversenyzői múltat felmutató édesapa, Valter Tibor tökéletes, naprakész, mi több, világszínvonalú felkészültsége, tapasztalata, tanácsa nélkül. Mint ahogyan a legutóbbi Spartathlon-első Bódis Tamás Athéntól Spártáig tartó pazar győzelme sem létezhet anélkül, hogy ne lett volna olyan szakember (Szabó Gábor) a felkészülés háttérben, aki a szaktudása révén megalapozta a sportolói dicsőséget.
Szóval, ezért is jelzem újfent: az állóképességi sportágakban dolgozó és sikeres versenyzőket felkészítő magyar edzők szakmai felkészültsége világszínvonalú – csak sajnos erről éppen itthon tudunk a legkevesebbet…
Ha most leírom a szabadidős sportokkal foglalkozó www.csupasport.hu oldalunkon gyakran említett Lőrincz Olivér nevét, akkor – mondjuk – tízezer hobbifutó kapásból rávágja, igen, ő az a kiváló tréner, akinek szakmai tudása már három magyar hosszútávfutót vezetett el a Spartathlon-győzelemig, egyet pedig a szakág világbajnoki címéig. S miközben mi általában olimpiai és vb-érmekben, nem mellékesen pedig a nemes medáliákhoz kapcsolódó elismerésekben mérjük a szaktudás súlyát, aközben a legendás, 246 kilométeres görögországi versenyen a célig, sőt a győzelemig segíteni sportolót szintúgy „levegőbe dobásra” és akár életre szóló honorálásra méltó szakvezetői tett kellene, hogy legyen (főleg manapság), mert feltételezi, az edző birtokában van a világszínvonalat jelentő módszernek, edzéstematikának. De kissé más optikából nézve a világot, ugyanitt emlékezhetünk a magyar sport nemrégiben elhunyt legendájára, Monspart Saroltára, aki sohasem volt rest a pálya széléről szurkolni, biztatni, erőt adni félvárosnyi kocogónak, mi több, neki sikerült elérnie azt, amire csak a leghitelesebb sportemberek lehetnek képesek: átadni szinte az egész országnak a pályafutása során szerzett versenybölcsességet, és egyetlen kérő szóra segíteni (edzéstervet írni) azoknak, akik nem díjért, pénzért, vállveregetésért, cikkért, csupán önmagukért akartak mozogni.
Lehet, most már túl sok a pátosz, ám szerintem igenis ilyen messze, sőt, ilyen mélyre ér az igazi profi, így az olaszországi körversenyen remekül szereplő magyar bringás, Valter Attila sportolói árnyéka.
Bennem legalábbis a sokat emlegetett magyar virtus ideáját ébreszti fel, és meggyőz arról, mennyi erő van ebben a nemzetben, s hogy a mindennapi (sport)életünk sodrásában mennyire fontosak a valódi, megalapozott és fáradhatatlanul fejlesztett tudás birtokában lévő szakemberek. Ráadásul mifelénk nincsenek „sport Szilícium-völgyek”, amolyan hatalmas sportkombinátok, ahol kifortyogtathatók lennének a forradalmi edzéstechnikai újítások, és mégis, a döbbenetes teljesítményre képes egyéni versenyzők mögött dolgozó trénerek valami elképesztő talentum birtokosai. Hatalmas országok, gigászi sportbirodalmak képviselői között kerülnek magyarok az élre, és meglehetősen gyakran hihetetlen akarással képesek is győzni – szóval, kell lennie valami különleges szikrának a lelkünkben, az elménkben.
Valami, ami az óriások fölé emeli a „pici” magyart.
(Nemzetisport.hu / Vincze András)
