A magyar férfiak átlagos életkora 70 év. Ha ebből a tényből indulunk ki, azok, akik megünnepelhetik a 75. születésnapjukat, már „alapból” szerencsés emberek. A magyar kézilabdázás egyik markáns egyénisége, Vass Sándor a mai napon érkezett el ehhez az örömteli alkalomhoz, amely – a gratulációt követően – egyben egy kis mérlegkészítésre is lehetőséget kínált.
– Az első, komolyabb lépéseket 1963-ban tettem meg az Elektromosban, ahonnan a következő évben bevonultam a Honvéd Budai Nagy Antal nevű katonaegyesületbe. Ott Stiller Jánossal, Havalda Péterrel és Jánossal, valamint Takács Sándorral alkottuk a HBNA gerincét. 1966-ban visszamentem a „Tromosba”, ahol a hasonló korúakból állt, jó képességű játékosokkal 1969-1970-1971-ben, háromszoros magyar bajnokok lettünk Kozlovszki István edzőnk irányításával. A bordó-sárgáknál egészen 1980. agusztusáig játszottam. Közben eljutottam a válogatottal az 1972-es, müncheni olimpiára is.
– 1980-ban másodszor is kijutott az olimpiára; a müncheni 8. hellyel szemben ott negyedik lett a nemzeti együttes.
– Ez is egy érdekes történet, hiszen előtte már az egyesületemben – mint öregről – le akartak rólam mondani. Ám kiderült, hogy még bőven vannak tartalékaim, így visszakerültem a kezdő csapatba. Moszkva előtt pedig már egyenesen követelményként állították elém az olimpiai részvételt, ami előfeltétele volt annak, hogy Grázba szerződhessek.
– Ahol pályafutása újabb, sikeres periódusát élhette meg.
– Előbb játékos, majd játékos-edző lettem, közben dolgoztam is. 1982-ben kineveztek osztrák szövetségi kapitánynak, de a grázi csapatnál is maradtam edző. Amikor kimentem, hetente két-három edzésük volt, ezt már a következő évben kötelezően ötre emeltem, végül pedig ott is nyolcszor edzettünk. A Waagner-Biro Graz együttesével nyolcéves edzőségem alatt hatszor elsők, egy-egy alkalommal pedig másodikok, illetve harmadikok lettünk.
– 1990-ben már a Hypo NÖ és az osztrák női válogatott alkalmazásában állt.
– Nekem jó volt a kapcsolatom a sokak által nehezen elviselhető Gunnar Prokoppal, mert elfogadtam, hogy ö a főnök, ő húzza meg a határvonalakat. Bár kvalifikáltunk az 1992-es, barcelonai olimpiára, oda már nem én vezettem ki az osztrák válogatottat. 1996-ig voltam Grázban, majd a klub megszűntét követően Veszprémbe igazoltam edzőként.
– Néhány hónapi, ottani edzőséget követően a férfiválogatottat is Önre bízták.
– Máig is büszke vagyok azokra az évekre és különösen az 1997-es, Japánban megrendezett világbajnokságra, ahol a magyar férfi kézilabdázás azóta is legjobb eredményét, a 4. helyet elértük. Ide kívánkozik még az Eb-6. helyünk is. 1998-ban lettem a GRAWE Biztosító budapesti vezérigazgató helyettese, amely munkakört mindmáig betöltök.
– A hazai kézilabdázásban néhány évvel később nagy feladatot kapott.
– 2004-től 2011-ig a szövetség szakmai alelnöke lehettem. Sajnos, nem voltam döntéshozói pozícióban. Például azt szerettem volna megvalósítani, hogy a korábbi, válogatott szintű játékosaim a nyári időszakban poszt-specifikus képzéseket tarthassanak. Ezt a bizonyosan jó ötletet azonban megvétózták. Elveim alapvetően mások voltak, mint az akkori elnökségi tagok többségének, akik szinte kizárólag az ő egyesületeik érdekeinek megvalósításán fáradoztak. Már akkor is sok külföldi játszott a magyar bajnokságban. Akkor is azt vallottam és ma is az a véleményem: amíg a hazai bajnokságban nem lesznek többségben a magyar játékosok, addig válogatott szinten kiugró eredményre nem számíthatunk. Azt is javasoltam, hogy legyen egy kis létszámú, mondjuk nyolccsapatos profi bajnokság és működjön alatta az NB I. Az ugyanis senkit nem érdekel, hogy a jelenlegi NB I-ben a Szeged vagy a Veszprém 20-25 gólokkal veri az alsóházi együtteseket és ezeknek az erőpróbáknak a sportértéke is nulla. Az, hogy a Szegednek vagy a Veszprémnek a jelenlegi rendszer szerint éves szinten van 5-5, komoly mérkőzése – ez az út a válogatottak szempontjából sehova nem vezet. A nyolc részvevős profi bajnokságban először 14, majd a felső és alsó négyesnek 12, tehát összesen 26 mérkőzése lett volna, sokkal kiegyensúlyozottabb erőviszonyok között.
– Az utóbbi évtizedben gyakorlatilag nincs direkt kapcsolata a sportággal.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem figyelek. Minden, elérhető kézilabda meccset megnézek, van is véleményem, akit érdekel, azokkal átbeszélgetem a dolgokat. Vannak jó embereim, vannak barátaim a régi játékosok között is szép számmal. Együtt érzek a bajban lévőkkel, akikkel igyekszem fenntartani a baráti kapcsolatokat. A napokban például régi válogatott játékostársammal, Harka Lászlóval felkerestük Gödöllőn a Spartacus és a válogatott egykori jobbszélsőjét, Szabó „Patyi” Istvánt, aki évek óta kemény betegség foglya. Ezek a baráti beszélgetések már többet jelentenek számomra sok minden másnál.
(jochapress /Jocha Károly)
