Megvallom, amikor megkaptam a személyesen nem ismert Szigeti Csaba békéscsabai író-újságíró kollégám könyvét, amely „Viharsarki sporthistóriák” címmel, a Nagy Béla program támogatásával jelent meg 2021-ben, könnyelmű ígéretet tettem magamnak. Elhatároztam ugyanis: márpedig ezt a sport témájú, kuriózumokkal jócskán megpakolt kiadványt végig fogom olvasni. Nos, ez eddig még csak mozaikosan sikerült, mégis írnom kell róla.
Főváros-centrikus világunkban ugyanis ami nem Budapesten történik, arra valahogy legtöbbször kevesebb fény vetül. Pedig – amint ez a könyv is bizonyítja – sokszor fellelhetők olyan művek akár az ország legtávolabbi vidékein is, amelyek a legkényesebb igényeket is kielégítik. A „Viharsarki sporthistóriák” pedig ebbe a kategóriába tartozik.
A szerző a könyv alcímeként a „Felejthetetlen és elfeledett sportemberek történetei” mottót jelölte meg, amelyből az elfeledett szót kétszeresen is kiemelném. Rohanó világunkban ugyanis rendkívül gyorsan felejtünk el bárkit is. Amikor például nyugdíjba vonul egy bármilyen kiemelkedő egyéniség, elhangzanak a szépen muzsikáló szavak: nagyon sajnáljuk, hogy elmégy, igényeljük tanácsaidat, nem felejtünk el, gyere vissza minél gyakrabban – és így tovább. A gyakorlat, a kőkemény valóság pedig ennek az ígérethalmaznak homlokegyenest az ellenkezője. A fősodorból kikerülő, korábban akár magas hőfokon is megdicsért távozók azután leggyakrabban döbbenten élik meg a teljes mellőzöttséget. A fehér holló szintű ritka kivételektől eltekintve sem a telefonok nem csengenek, sem a meghívások nem érkeznek, a korábbi évtizedek gyakran hangosan is ünnepelt kiválóságaira pedig villámgyorsan a feledés homálya borul.
Ez ellen a polgárjogot nyert szokás ellen pedig egyre nehezebb bármit is tenni. Jómagam is tanúsíthatom ezt a negatív tendenciát, amikor a korábbi évtizedek olimpiai hőseink utáni kutakodások során mind gyakrabban megtapasztalhatok. Az első, ötkarikás témájú könyvem előmunkálatai idején ugyanis egyértelműen kellemesebb fogadtatásokban volt részem a megkeresett alanyoknál, mint mostanában, két évtizeddel később. Amíg a kétezres évek elején szinte minden élő olimpiai bajnokot vagy érmest telefonon elég könnyen el lehetett érni, addig mostanában ezek a próbálkozások mind kevesebb sikerrel kecsegtetnek. A fiatalabb évjáratok tagjainál – tisztelet a kivételeknek – ugyanis egyre inkább bevett szokás az, hogy aki nincs benne a telefon névjegyzékében, annak a hívását egyszerűen fel sem veszik.
Az érem másik oldala ezzel szemben az, hogy gyakran ugyanezek a hölgyek-urak itt-ott nehezményezik a sportáguk iránti érdeklődések csökkenő számát. De ha az illetők telefonszáma többszörösen be van titkosítva, s így elérhetetlenek, hogyan írjon a szerencsétlen tollforgató azokról, akik ezt eleve lehetetlenné teszik?
És ez csak egy nehézség azon az úton, amíg egy tervezett könyv a sok telefonálgatás, könyvtárba járkálás és a személyes találkozásokat követően kezd összeállni. S ha a kéziratok nagyjából rendben lennének, akkor már előzőleg is nyomasztó a teher: vajon honnan lesz meg a kőkemény nyomdaköltség kiegyenlítéséhez a szükséges pénzmennyiség? És ha odáig jut a könyv, hogy végül kijönnek a megrendelt példányok a nyomdából, akkor miként juthat el az az érdeklődő, olvasni vágyókhoz? A nagy könyvterjesztő monopóliumok ugyanis embertelen pénzeket kérnek a terjesztésért: nem kevesebbet, mint a könyv árának 60 százalékát. Egy ötezer forintra taksált kiadvány árából – az eladást követően 90 nap múlva – megkap a szerző 40 százalékot, azaz kettőezer forintot, amelyből még – mivel bevétele van – adóznia is kell. Ha e mellé idekerül a másik oldal, a kiadás összege, akkor hamar rá kell döbbennie bárkinek is, hogy egy színes, kemény fedelű könyv 500 vagy éppen 1000 darabjának kinyomtatása esetén minden egyes példányra csak konkrét ráfizetés van. A szerző még nulla forintra sem tud kijönni!
Az egyetlen megoldást az előzőleg, hónapokon át tartó „házalás” jelenti, mert csak így remélhető, hogy a nyomdaköltség kisebb-nagyobb részét sikerül összekalapozni…
Az eddig felsoroltak természetesen nem adják a nehézségek teljes listáját, inkább csak betekintést engednek a mai könyvkiadási lehetőségek útvesztőibe. Ezért is tartom nagyra Szigeti Csaba merész vállalkozását, hogy ebbe a kikerülhetetlen probléma- és nehézséghalmazba mégis fejest ugrott. Ezt csak olyan ember meri megkockáztatni, aki tetőtől talpig elkötelezett pátriája sportmúltja iránt és akinek az fontos szempont, hogy az utókor ne maradjon lehetőség nélkül, ha kíváncsi azokra az elődökre, akik megérdemlik az érdeklődést életük, cselekedeteik, produkcióik vagy éppen csúcsteljesítményeik alapján.
Szigeti Csaba nem kezdő ezen útvesztők labirintusaiban, hiszen eddig már háromszor átverekedte magát a kásahegyeken, három könyve már korábban megjelent. A legjobb korban lévő szerző 1969-ben született és első műve már 1999-ben megjelent. Az „Aranycsinálók” a békéscsabai tornasport első 50 évét foglalta össze, hogy azután témát váltson és 2012-ben a magyar labdarúgó válogatottban is többször szerepelt csabai futballista legendáról, Pásztor Józsefről írjon, ”Pásztor” címen. Egy mélyebb levegővételnyi szünetet követően 2017-ben „Egy város, ötkarika, ezernyi történet” címmel kiadta harmadik könyvét is, amelyben a békési megyeszékhely olimpiatörténetét dolgozta fel. Ez utóbbi műve az „Ezüstgerely” pályázaton különdíjat érdemelt ki.
S most a negyedik könyv előállításainak fáradalmait is ki kell pihennie. Ha jól számoltam, nem kevesebb mint negyvenkilenc olyan sportember kapott helyet a „Viharsarki sporthistóriák” oldalain, akik valamennyien maradandót alkottak a saját élethelyzetükben. Felsorolni mindegyik megjelenített személy nevét egyszerűen nem lehet. Legfeljebb néhányat illik felemlíteni, amolyan kedvcsinálóként.
Fontossági és egyéb sorrendet félretéve jelezném, hogy bár nem a legeredményesebb, de továbbra is a legnépszerűbb sportágunk, a labdarúgás korábbi elnökei között nem kevesebb, mint négy, Békés megyei kötődésű urat találhatunk. De például olvasható a könyvben arról a Hunya községen keresztül Békés megyéhez kötődő dr. Gräfl Ödönről is, aki az 1896-os, athéni olimpia kétszeres úszóbajnokát, Hajós Alfrédot az olimpiát követő országos bajnokságon 100 yardon legyőzte. A Nemzetközi Vívó Szövetség (FIE) alapítóinak egyike, a kétszeres kardvívó olimpiai bajnok, dr. Tóth Péter portréja is megtalálható; ő szarvasi születésű édesanyja révén kötődik Békéshez. Aligha tévedek, hogy nagyon kevesen tudják: a magyar labdarúgás első világbajnoki gólját 1934-ben megszerző Teleki Pál Békéscsabán született és nevelkedett. A magyar kosárlabdázás egyik, világhírnévre is szert tett képviselője, dr. Hepp Ferenc – aki polihisztorként edző, játékvezető, szövetségi kapitány és sportdiplomata is volt, többek között – Békés város szülötteként ott is töltötte iskolás éveit. De ugyanezt a sort gyarapítja a 81-szeres válogatott, ferencvárosi labdarúgó, Mátrai Sándor is. A sorból ki ne felejtsük a Gyuláról indult, olimpiai bronzérmes súlylökőt, Varjú Vilmost, vagy a Kunágotán világra jött Pócsik Dénest, aki 1964-ben, Tokióban a magyar vízilabda válogatott tagjaként olimpiai bajnok lett.
Miközben lassan, de folyamatosan olvasgatom-emésztgetem ezt a sok, megragadóan érdekes írást, nem tudok mást mondani: gratulálok Szigeti Csabának! Egyben sok, hasonlóan elkötelezett sportembert kívánok kis hazánknak. Azért, hogy kiadványaikkal legalább fékezzék ezt az abnormális rohanást és a vele járó feledékenységet. Hogy minél többen megismerjék sportmúltunk és jelenünk emberileg is legtöbbször kiváló képviselőit.
(Nemzeti Sport / Jocha Károly)
Post Views: 22
