Nem annyira a versenyzés, mint inkább a természet közelsége vonzotta a vízparthoz, kenusként mégis az élsport „mókuskerekében” lett halhatatlan, legnagyobb sikerét pedig 2008-ig egy honfitársunk sem tudta megismételni. Születésnapja alkalmából 1968-as olimpiai bajnokunkat, Tatai Tibort köszöntjük.
Tatai Tibor 1944. augusztus 4-én látta meg a napvilágot Pösén (ma Gyöngyösfalu). Gyermekkorát itt és Szentendrén töltötte, a kenuzásba viszont csak viszonylag későn, 16 évesen vágott bele. Ebben nagy szerepe volt bátyjának, aki kajakosként ismertette meg a vizes sportok világával. Fiatalságát több körülmény is nehezítette, szerszámkészítő apját például koholt vádak alapján elvitte az ÁVH.
Versenyzői pályafutását a Budapest Előre (1960-69), majd a BKV Előre (1969-72) csapatánál töltötte. Egész karrierje során egyetlen edzője Molnár Lajos volt. Első jelentős sporteredménye 1964-ben született, amikor egy budapesti versenyen – alig 20 évesen – legyőzte Róma olimpiai bajnokát, Parti Jánost. Pályája ugyanakkor mégsem indult be – helyette Pécsre vitték katonának. Visszatérése után hamar magyar válogatott lett, 1968-ban pedig első magyar bajnoki címével elkezdte szállítani az eredményeket is.
A mexikóvárosi olimpiára egy szokatlan döntést követően jutott ki: a helyszínre Wichmann Tamással ketten utaztak el, majd egy egymás elleni versenyen döntötték el, ki indulhasson a kenu egyesek 1000 méteres versenyszámában. Tatai nemcsak a „szétlövést” nyerte meg, de az ötkarikás döntőben sem volt ellenfele: két hajóhossznyi előnnyel győzött a Xochimilco tavon. Sikeréhez az időjárás is hozzájárult: az erős szembeszél kedvezett lassabb, de nagyobb és erőteljesebb húzásokra épülő stílusának. A dobogóra a nagy sietség miatt mezítláb állt föl. Érdekesség, hogy a közönség fél órán belül kétszer is meghallgathatta a magyar himnuszt: Hesz Mihály ugyanekkor a kajak egyesek 1000 méterén diadalmaskodott. Azóta nem volt példa arra, hogy a kajak-kenusok mindkét „királyszámát” honfitársaink nyerjék.
Sikerszériája az olimpia után is folytatódott: 1969-ben 500 és 1000 méteren is országos bajnok lett, 1970-ben pedig a koppenhágai vb-n sem akadt nála gyorsabb. Pályafutása azonban váratlanul hamar véget ért: 1972-ben, csupán 28 évesen felhagyott az élsporttal. Ennek saját bevallása szerint egy mély sebet ejtő vereség volt az apropója: miután 1971-ben Belgrádban nem tudta megvédeni világbajnoki címét, 2. helye után a csalódott média, valamint a szakma ekézni kezdte, ő pedig jobbnak látta, ha kivonul erről a frontról. A magyar kenusoknak egészen 2008-ig kellett várniuk a következő egyéni ötkarikás aranyukra…
Versenyzői karrierje után gépésztechnikusi végzettségével a BKV műszaki ellenőreként helyezkedett el, de nem tudta távol tartani magát a szeretett sportágától. 1986-ban szakedzői oklevelet szerzett a Testnevelési Főiskolán, és belevágott a sportolók felkészítésébe. Kezdetben Olaszországban szeretett volna elhelyezkedni, ám a magyar szövetség mást jelölt ki helyette, így nevelőegyesülete, a BKV Előre edzője lett. Később mégiscsak külföldi szakvezetővé vált: előbb Kínában szaktanácsadóvá nevezték ki, majd 1990 és 1995 között a spanyol kenuválogatott felkészítéséért felelt. Ekkor ismét a BKV-hez tért haza, kezei alól pedig olyan tehetségek kerültek ki, mint a 2000-ben C-2 1000 méteren olimpiai bajnoki címet szerző Novák Ferenc. Edzőként a legfontosabb számára a családias hangulat megteremtése volt, hogy tanítványai jól érezzék magukat edzés közben, és ne kényelmetlenségként fogják fel azt.
Erőfeszítéseit 2011-ben a Magyar Kajak-kenu Szövetség Arany Érdeméremmel jutalmazta. Bár fontosabbnak tartotta a sport szeretetét az eredménykényszernél, a hajóban és a parton is szívét-lelkét beletette a kenuzásba. „Az apám mindig azt mondogatta, ha már csinálok valamit, akkor azt teljes odaadással csináljam, különben nincs értelme” – állítja ars poeticájában.
A legnagyobb sikerei idején is szerény és visszafogott maradt, a rivaldafényt mindig is kerülte. Nehéz időszakain ironikus, fanyar humora, valamint pozitív hozzáállása segítette át. Ahogy ő fogalmaz: „a rosszat sose kerestem, a jó pedig mindig megtalált. De ezt nem szabad természetesnek venni. Hullámok persze mindig vannak. Nemcsak a kenuban. Ha hullámvölgy adódik, akkor becsülettel és tisztességgel ki kell jönni belőle.”
Visszavonulása óta Szentendrén tölti napjait. Elmondása szerint a Duna partján talált vissza azokhoz az érzésekhez, amik miatt a kenuzásba belevágott. „A sportban nem csak a vetélkedést kerestem, hanem sokkal inkább a természetet, a hosszú távú, kellemes lapátolás lehetőségét, a víz közelségét” – vallotta be őszintén. Mi pedig további hosszú és boldog vízparti éveket kívánjunk Mexikóváros olimpiai bajnokának!
(MOB-összeállítás, Index, Jochapress, kajakkenusport.hu, magyaridok.hu; fotó: MOB)
