Waltner Róbert önmagát szókimondónak tartja, de már megtanult fegyelmezetten, olykor tapintatosan fogalmazni. A paksi távozása óta a pro licences képzésre összpontosító edző nem ajánlgatja magát, a háttérbe húzódva vár egy kecsegtető ajánlatra. Waltner kalandos életúttal dicsekedhet: találkozott Diego Maradonával, egy csapatban futballozott Carlos Tévezzel és kis híján New Yorkban kötött ki. A hatszoros válogatott csatár nem cserélné el a Boca Juniorsnál eltöltött egy évet a Manchester United legyőzésére.
Waltner Róbert (fotó: Somogy Megyei Hírlap)
– Fiatalos lendület. Motorral érkezett?
– Igen, de amint befejezzük a beszélgetést, viszem is tovább a motort Balatonboglárra. Eladom. Anyukám mindig mondogatja, hogy veszélyes, a feleségem is hangsúlyozta, hogy a két gyerekem miatt a motorozás nem felelősségteljes hobbi. Eddig nem hallgattam rájuk, de rá kellett jönnöm, hogy igazuk van. A robogó sokkal biztonságosabb, azzal jól elleszek a városban.
– Nekem nagyon imponált, hogy „butatelefont” használ. Erről mesélt, amikor egyeztettük a beszélgetés helyszínét és az időpontját. Ez tudatos értékválasztás?
– Nagyon régen, 2007-ben vettem egy akkor is ritkaságnak számító készüléket, jó fogása volt, eltért az átlagostól, a szívemhez nőtt, megtartottam. Ezt használom a mai napig. Okostelefonom is van, azon böngészem a híreket, az a GPS-em. Néha rám szól a feleségem, hogy túl sokat nyomogatom, de igyekszem visszafogni magam. Az utóbbi másfél-két hónapban tudatosan próbálok minél kevesebbet internetezni.
– Munka nélküli edzőként nem engedheti meg magának, hogy lemaradjon a hírekről?
– Azért követem őket. Elsősorban a szakportálokat, képben kell lennem. De nem ajánlgatom magam. Már játékosként sem voltam az a klasszikus „önmenedzselő” típus. Mindig úgy éreztem, hogy akinek szüksége van rám, az úgyis megtalál, én nem fogok nyomulni. Hallottam, hogy bizonyos edzők sokkal intenzívebben keresik a kapcsolatokat, a helyüket, de én soha nem leszek ilyen. Még akkor sem, ha tisztában vagyok az ezzel járó előnyökkel.
– Februárban ért véget a paksi munkája, hét év után önre szakadt a hirtelen jött, nagy szabadság. Ezt tudja élvezni?
– Amíg friss volt a paksi emlék, meg kellett tanulnom feldolgozni az élményeket. De nem vezet előre, hogy ha a múlton rágódunk. Nagyon büszke vagyok rá, hogy Haraszti Zsolt, a paksi ügyvezető azzal biztatott, az emberi értékeimet mindenképpen őrizzem meg, és a pedagógiai érzékemre alapozhatok a jövőben. Ez valóban jólesett, hiszen korábban soha nem tanultam pszichológiát.
– A legmagasabb fokozatú edzőképzésre, a pro licences tanfolyamra jár. Az ott elhangzottak ilyen gyorsan kamatoznak?
– Természetesen a javunkra válik, de szinte lehetetlen megmondani, hogy kiből lesz a jó edző. Futballistaként soha nem gondoltam, hogy ennyire összetett az edzők feladata. Amíg az első osztályban dolgoztam, a meccsnapunk után megnéztem a forduló összes mérkőzését, majd kielemeztem a saját csapatom játékát, edzéstervet írtam. És máris kezdődött a hét. Nagyon összetett munka ez, sokkal bonyolultabb, mint a futballistáké.
– Itthon nincsen baj az edzők önbizalmával. Korábban nagy vihart kavart, amikor Csertői Aurél kijelentette, hogy ő is le tudná vezetni a Barcelona edzését…
– Igen, emlékszem erre a nyilatkozatra. Csertői feltehetően arra gondolt, hogy az általános tudásanyag adott, tehát akár egy magyar edző is képes lenne megtartani egy edzést a világ legnagyobb klubjánál. A siker azonban nem csak ezen múlik.
Tisztelet a kivételnek, a Fradi korábbi edzője, Szerhij Rebrov remek ellenpélda, de sokszor mindenféle érdem és különösebb ok nélkül nagyra becsüljük a külföldieket.
– Hát persze, itthon Bozsik Péterrel bajnokságot nyert a ZTE, majd legyőzte a Manchester Unitedet.
– Szép időszak volt. Pedig nem mondhatom, hogy Bozsiknak egyszerű lett volna a dolga, hiszen volt néhány erős karakterű játékosunk, mint például Urbán Flórián, Szamosi Tamás és Kenesei Krisztián, de ő mindenkivel megtalálta a közös hangot. Kár, hogy kimaradtam a United legyőzéséből, ha még a ZTE játékosa vagyok, talán nem Koplárovics Béla, hanem én szerzem a győztes gólt a Puskás Stadionban.
De én akkor már Argentínában voltam. Ha újra kellene döntenem, most is a Boca Juniorst és nem a két Manchester United elleni meccset választanám.
– Nem lebecsülve az érdemeit, hogyan került a Boca Juniorshoz?
– A Boca kelet-európai játékosmegfigyelője tizennégy meccsen látott a 2001–2002-es szezonban. Általában jól ment a játék, az aranyéremmel végződött szezonunk során 17 gólt lőttem és 14 gólpasszt adtam. A klub akkori edzője, a későbbi uruguayi szövetségi kapitány, Oscar Washington Tabarez szorgalmazta a leigazolásomat. Ki is mentem Argentínába, de előbb itthon elkezdtem az alapozást a ZTE-vel.
A másodedzőnknek, Simon Antalnak jeleztem, hogy valami nem stimmel a műtött bokámmal, de ő nem engedte, hogy akár egyetlenegy edzést is kihagyjak. Pedig akkor talán pihentetni kellett volna a lábamat. Argentínában kiderült, hogy ciszta van a bokámban, ezért nem tudtam megfelelően edzeni, zsibbadt a lábam.
Az argentin válogatott orvosa műtött meg, hónapokat voltam kénytelen kihagyni, de a visszatérésem után – ha csak a B csapatban és az edzésen, de – együtt futballozhattam Carlos Tévezzel. Már akkor látszott, hogy milyen zseniális csatár.
– Egyszer azt mondta róla, hogy a cipőfűzőjét sem köthette volna be.
– Hát igen, és őt kellett volna kiszorítanom… Azt hittem, ő lesz az új Maradona, aztán nem úgy alakult a sorsa. Edzésen felrúgni sem lehetett, valahogy mindig tovább-botorkált a labdával. Argentin létére később a brazil Corinthiansban lehetett csapatkapitány, az európai karrierjét mindannyian ismerjük.
Tévezzel a pályán játszhattam együtt, a stadion előtt egyszer véletlenül összefutottam Diego Maradonával. Ő éppen jött ki a stadionból, én nem tudtam továbbhaladni az érdeklődő újságíróktól. A földbe gyökerezett a lábam, tátva maradt a szám, a gyerekkori bálványom előtt álltam meg.
Az 1986-os vb-n őt követtem. Az akkori rövidnadrágomra egy 10-est rajzoltam. Nagyon szerettem a játékát.
– Rövid volt az argentin korszaka. Miért?
– Úgy volt, hogy visszatérek a ZTE-be, de megkerestek Ciprusról, és végül ott kötöttem ki. Pedig volt egy izgalmas lehetőség. Az MLS-ben szereplő New York/New Jersey Metrostars szeretett volna megszerezni. Ők ismertek engem, játszottam ellenük edzőmeccset, két gólt rúgtam, de végül semmi sem lett az egészből. A játékosügynök, aki segített eljutni a Boca Juniorshoz, jelezte, hogy maradhatnék Argentínában, az Independiente keresett, de oda én nem akartam menni. Végül Cipruson kötöttem ki, ahol fél év alatt összesen egy hónapot fizettek ki. Rossz döntést hoztam, el kellett volna fogadni a New York-i ajánlatot.
– Itthon szinte mindenki a ZTE-vel azonosítja, pedig kaposvári, és az eddigi leglátványosabb edzői sikerét is a szülővárosában érte el, amikor három év alatt a csapat NB III-ból feljutott az NB I-be. Voltak irigyei?
– A futballban mindig vannak irigyek, ez Kaposváron sem volt másképp.
Persze azon sem lepődtem meg, amikor Zalaegerszegen egy alkalommal betelefonáltak a klubházba, és azt mondták, hogy ittas állapotban láttak. Jót mosolyogtam ezen, mert én a legritkább esetben, négy-öt évente fogyasztok alkoholt. És ezt tudták a vezetők és a játékostársaim is.
– Pedig nemegyszer előfordult, hogy sorakoztak a lakásában a pezsgők. Annak idején az NB I-es meccsek legjobbja kapott egy-egy üveg italt. 2004-ben a ZTE–Haladás meccs után ön is kapott egy üveg pezsgőt.
– Igen, életem egyik legjobb meccsén öt gólt szereztem, és 10-es osztályzatot kaptam a Nemzeti Sporttól. A kiváló pedagógiai érzékű Gellei Imre volt akkor az edzőm, akinek örök hálával tartozom. Csank Jánost és Verebes Józsefet is nagyon tiszteltem. Bárcsak élne Józsi bá! Ő egyedülálló motivációs beszédeket mondott az öltözőben. Csank mester egyszer-kétszer felhívott, amióta edzősködöm, és bevallom őszintén, néha remegve vettem fel a telefont, mert hatalmas megtiszteltetésnek veszem, hogy egyáltalán tartjuk a kapcsolatot.
Ha az infrastruktúra és a létesítmények terén olyan körülmények lettek volna akkor, mint most, biztos vagyok benne, hogy az akkori magyar edzők nemzetközi szinten sokkal jobb eredményeket értek volna el.
– A válogatottság miatt lehetett némi hiányérzete, a 2007–08-as szezonban 31 évesen az év játékosának választották, gólkirály lett, de az akkori szövetségi kapitány, Várhidi Péter mégsem hívta. Vajon miért?
– Akkoriban látványos fiatalítási hullám söpört végig a válogatottnál, Várhidi talán ezért sem hívott meg a keretbe. Korábban Újpesten dolgoztunk együtt, és finoman szólva sem én voltam a kedvence. Az utódja, Erwin Koeman sem számított rám, pedig ő a külföldön légióskodó játékosokat preferálta. Később az osztrák Mattersburgban nagyon jól ment a játék, rúgtam a gólokat, negyedik lettem a góllövőlistán, mégsem tartottak rám igényt.
A hat válogatottság megtisztelő, ugyanakkor kisebb csalódás is. Úgy érzem, többet érdemeltem volna. Pedig teljesült a nagy álmom, szerepelhettem a magyar válogatottban.
– Mi a véleménye a maiakról? A klubokban folyó szakmai munka vagy Marco Rossi érdeme a válogatott sikere?
– Az egyik nem képzelhető el a másik nélkül. A szövetségi kapitány érdeme, hogy képes családias légkört teremteni a válogatottnál, ahova szívesen jönnek a játékosok. Rossi megtalálta az ideális felállást, a megfelelő karaktereket, és ez is a siker titka. Természetesen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a játékosok ma már egyre nívósabb külföldi klubokban szerepelhetnek.
– A nívós klubról egy horvát egyesület, a Dinamo Zagreb jut az eszembe. Nemrég a már említett pro licences képzés részeként a kiemelkedő utánpótlásáról ismert horvát klubnál jártak tanulmányúton. El lehet lesni valamit a horvátoktól?
– Mindig, még a rossz edzők példáján is lehet tanulni, nemhogy a horvát modellt tanulmányozva. Hozzáteszem, itthon alig van példa rá, hogy az első osztályban a fiatal magyar tehetségekre alapozzanak a klubok. Ennek számtalan oka van, de később talán változhat az irány.
– A magyar modell sajátos, a korábbi zágrábi U19-es edző, Dean Klafuric kiesett a Honvéddal.
– Nem hinném, hogy érdemes egy-egy személyt, példát kiemelni. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy az eredményességnek rengeteg összetevője van. Mindenesetre a horvátok és a szerbek, a délszlávok összetartó közösséget alkotnak, itthon sajnos ez nem annyira jellemző.
– Mihez kezd, amíg nem kap munkát? Már mondta, hogy nem ajánlgatja magát.
– A sorsomat a Jóisten dönti el, én mindent megteszek, hogy érdemes legyek a szeretetére, és jóra forduljon a sorsom. A gyerekeimet, a lányomat és a focizó, tehetséges fiamat is őszinteségre, becsületre, tisztességre nevelem. Természetesen továbbra is képzem magam, voltam külföldi kluboknál szakmai látogatáson, szeretnék fejlődni, hogy amikor megtalál a következő feladat, felkészült legyek.
(magyarnemzet.hu)
Post Views: 1
