„Mi is lehettünk volna” – társai Bianchiról

Mert hát az élet persze megy tovább, ami így is van rendjén, de ettől még a gyász, a fájdalom, a félelem, az együttérzés és a versenyszellem furcsa érzelmi keveréke kavarog most a pilóták mindegyikében.

A 30. Magyar Nagydíjat felvezető csütörtöki sajtótájékoztatón arra kérték őket, meséljék el legkedvesebb emléküket Jules-ről. Lássuk, mit őriznek meg szívükben az elvesztett társról napjaink F1-es gladiátorai.

Nos, uraim, nyilvánvaló, hogy a Magyar Nagydíj hétvégéjén minden gondolatunk Jules Bianchi és a családja körül forog. Nagyon sokan a temetésén is ott voltatok néhány napja. Úgy hiszem, a legszebb módja annak, hogy elkezdjük ezt a sajtótájékoztatót, ha először mindannyian megosztjátok velünk a legkesdvesebb emléketeket Jules-ről. Romain, kezdenéd?

Romain Grosjean: „Hűha, mint gondolhatjátok, sokan feltették nekem mostanában ezt a kérdést. A helyzet az, hogy nem tudok egy emléket kiemelni Jules-lel kapcsolatban, annyi szép emléket őrzök róla. Azt hiszem, az első alkalom, amikor hallottam a nevét, 2003-ban volt. Ő sokkal jobban ment gokartban, mint én, és egy kicsit fiatalabb is volt nálam. Aztán mindig pont utánam lépdelt föl ugyanazokba a kategóriákba, amiket én is végigcsináltam, és mindenhol nyert. Azt hiszem, sok közös volt bennünk Jules-lel. A temetési szertartása nagyon szépre sikerült. Nehéz volt kontrollálni az érzelmeinket. A szülei, azt hiszem, örültek, hogy látnak minket. Ezen a héten természetesen minden gondolatunk körülötte forog, de személy szerint én azt sem felejtem el, hogy most egy versenyen vagyunk, és mindannyian érte is versenyzünk itt.”

Felipe Massa: „Jules mindenekelőtt egy nagyon jó barát volt. Amikor először találkoztam vele, ő még a gokartban ment. Neki is Nicolas (Todt) volt a menedzsere, mint nekem, így hozott össze minket a sors. Az én szememben ő egy fantasztikus srác volt, nagyon kedves, nagyon szerény és egy csodálatos versenyző. Sajnos a Formula-1-ben nem volt lehetősége egy versenyképes autóval is megmutatni a tehetségét, de úgy gondolom, hogy Monacóban mindenkinek bizonyította ezt, amikor egy hadd ne mondjam, milyen autóval pontokat szerzett… Egy csoda volt, amit azon a futamon művelt. Személyes élményem vele kapcsolatban, hogy sokat gokartoztunk együtt, többek között Brazíliában is, és ő volt a legjobb gokartos, akit valaha láttam. Lenyűgöző volt az a mód, ahogyan vezetni tudta a gokartot. Tudom, mit beszélek, mert ugyanolyan gokarttal ment, mint én, és hát, de ezt hagyjuk is… Ami vele történt, az minden, csak nem szép. Nagyon nehéz volt ott állni a templomban, és megpróbálni felfogni, hogy mi történt, ez nagyon szomorú emlék marad mindannyiunknak. De biztos vagyok benne, hogy ő most már egy jó helyen van, az égben is versenyez, jól érzi magát és most is néz minket odafentről, bárhol is legyen, de biztosan jó helyre került, mert tényleg egy remek srác volt. A legjobbakat kívánom a családjának is, szerintem nekik a legnehezebb.”

Roberto Merhi: „Először 2002-ben, egy gokartversenyen találkoztam Jules-lel, Spanyolországban. Ő ugye Franciaországból jött, és egy ilyen fiatal pilótától, aki most megy életében először ezen a pályán, senki nem várta volna, hogy ilyen gyors legyen. Emlékszem, hogy engem is meglepett a tempójával, és azzal, hogy milyen őrületes tempót diktált rögtön a legelejétől. Mindenkit lenyűgözött, aki ott volt. Innentől már nagyon figyeltem rá. Számomra mindig ő volt a pilóta, a viszonyítási pont. Mindig ő volt a leggyorsabb, és nagyszerű dolgokat művelt a pályán. 2007-ben mindketten újoncok voltunk a Formula Renault-ban, és ő egyből meg tudta nyerni a bajnokságot. Elég hihetetlen még így utólagos, nem? Számomra ő volt a legnagyobb tehetség, akit valaha a motorsportban láttam. 2009-ben is, amikor az F3-ban mentem, ő volt az a versenyző, akit mindenki le akart győzni, de senkinek nem sikerült. Pedig rengeteg kiváló pilóta volt abban a mezőnyben, mégis könnyedén nyerte a bajnokságot. Sajnálatos, hogy az F1-ben soha nem adatott meg neki, hogy egy igazán ütőképes autóval is megmutathassa tehetségét, mert tényleg ő volt a legjobb, aki ellen valaha versenyeztem, és biztos vagyok benne, hogy ennél is sokkal többre vihette volna. Szomorú, ami Suzukában történt, de remélem, most már jó helyen van és élvezi az ott töltött időt.”

Sergio Perez: „Én akkor találkoztam vele először, amikor mindketten a GP2-ben mentünk. De amikor igazán sok időt töltöttem vele együtt, azok a Ferrari Academy-ben eltöltött közös éveink voltak. Jules egy nagyon különleges versenyző, de egyben egy remek ember is volt, akit látszólag mindenki kedvelt. Ő nagyon szerény és nagyon emberi volt, és tényleg nagy hatást gyakorolt a világra, azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk. Úgy gondolom, hogy abban a rövidke időben, ami neki az F1-ben jutott, nem volt esélye megmutatni, hogy igazán mire képes. De ez is elég volt ahhoz, hogy mindenki úgy lássa őt, mint a jövő egy potenciális bajnokát. Ő tényleg nagyon-nagyon különleges volt, és szörnyű, ami történt. Mi, versenyzők sok-sok pillanatot megosztunk egymással – minden vasárnapot, minden pénteket a versenyzői eligazításon. Nem vagyunk a legjobb barátok, de mindig osztozunk ezeken a pillanatokon. Mindannyian ugyanazt csináljuk. Minden 15 napban látjuk egymást az egész év során, úgyhogy tényleg nagyon sok közös élményben van részünk, és az, hogy őt már soha többé nem láthatjuk itt, köztünk, sokkoló. Ez nagyon-nagyon nehéz most mindannyiunknak. És ez alatt nemcsak a pilótákat értem, de mindenkit, aki része ennek a sportnak. Elveszíteni egy társunkat, ez a legszörnyűbb érzés, mert tudjuk, hogy akár mi is lehettünk volna, akár a mi családunkkal is történhetett volna ez. A tragédia másnapján beszéltem az édesapjával, és tudom, hogy nagyon-nagyon nehéz most az egész családnak. De most már az ő családja a mi családunk, és tényleg támogatni akarjuk őket minden lehetséges módon, mert Jules örökre velünk marad az emlékezetünkben. Úgy gondolom, hogy az, amit Jules ezért a sportért tett… ő egy remek nagykövetünk volt, és mindig itt lesz a szívünkben.