„Kik vagytok, és hogy kerültetek ide?”

Kávé, gyümölcsturmixok, limonádé, szendvicsek, amerikai palacsinta az asztalon, körülöttük négy, az A csoportos világbajnokságon szerepelt jégkorongozó. A téma nem más, persze: Szentpétervár.

Pusztai Viola • „Kik vagytok, és hogy kerültetek ide?” Ezt a kérdést nem mi tettük fel a négy, A csoportos világbajnokságot megjárt juniorkorú jégkorongozónak, hiszen nagyon jól ismerjük őket. Ahogy most már egyre többen tudják, ki az a Galló Vilmos, Erdély Csanád, Stipsicz Bence és Garát Zsombor.

A kérdés a magyar válogatottról Szentpéterváron, az elitvébé kezdetén került elő. Erről Erdély Csanád számol be a hangulatos belvárosi Zoska kávézóban, miközben banánturmixot kortyolgat.

A fiúk szerda este érkeztek haza Oroszországból, még kicsit fáradtak, de a hónap végéig lesz idejük pihenni. Legalábbis fizikailag, mert ugye Bence és Zsombor az érettségi kellős közepén lépett jégre a világbajnokságon, utóbbi boldogan újságolja, a magyar, a matek és a történelem írásbelije is sikerült. De a java még hátra van.

Az A csoportos világbajnokság pedig a hátuk mögött. A németek elleni utolsó meccs, illetve a fehéroroszok franciák elleni győzelme után még csalódottság látszott az arcukon a kiesés miatt, de a jövőről szólva alapvetően derűlátóak.

Jó hangulatban telik az a másfél óra, amelyben felidézik az Oroszországban szerzett élményeiket.

„Felnyitották a hidakat” – vágja rá a választ Csanád arra a kérdésre, hogy melyek a legkedvesebbek. Értetlenkedve nézek rá, de aztán elmagyarázza: Szentpétervárt Észak Velencéjének tartják, mintegy négyszáz hídja van, a nagyobbakat éjszakára felnyitják, hogy a hajók elérjék a nyílt vizeket. Szóval, ha valaki felmegy rájuk éjszaka autóval, akkor ott is marad…

Aztán komolyra fordítja a szót, és a többiekhez hasonlóan a fehéroroszok elleni győzelmet és az azt követő himnuszt nevezi meg maradandó élményként. Zsombor ehhez még hozzáteszi, hihetetlen volt az NHL-draft első helyéért csatározó amerikai Auston Matthews és a finn Patrick Laine ellen játszani.

„Láthattuk, hogy ők is emberek. Irdatlanul jók mindenben, nagyot lőnek, nagyon gyorsan koriznak, de ugyanolyan gyerekek voltak egyszer, mint mi. Nagyon örülök, hogy jelenlegi és leendő NHL-játékosok ellen léphettünk jégre, és megmutathattuk, hogy fel tudjuk venni velük a versenyt.”

Bence egyébként megjegyzi, a két említett hokis ráadásul fiatalabb mindegyiküknél, ami Zsombor szerint szomorú, de ő is úgy látja, hogy Magyarországon az utánpótlás-nevelés jó irányba halad, és a tudatos, rengeteg versenyzést tartalmazó program, amelybe 13-14 évesen kapcsolódtak be, sokat segített nekik, hogy a fizikális terhelés mellett a mentálist is jól bírják. A lemaradást a legjobbaktól elsősorban abban látja, hogy a magyar felnőttjátékosok nem játszanak túl erős ligákban. Azt csak az első lépések egyikének említi, hogy a kapus Vay Ádám a vb után az NHL-es Minnesota Wildhoz igazolt, illetve a vébéről sérülés miatt lemaradó Hári Jánost, továbbá a vele szemben ülő Galló Vilmost említi pozitív példaként, akik a svéd első osztályban szerepelnek.

Vili ehhez annyit tesz hozzá, hogy a magyar játékosoknak legfőképp a passzjátékban kell fejlődniük, és a kiállítások számának is csökkennie kell, ha a világelithez akarnak tartozni. Utóbbit mindannyian gyenge pontként említik, mire felvetem, hogy a fehéroroszok elleni meccs második harmadának elejétől az utolsó végéig nem játszottak emberhátrányban.

„De az első harmadban annál többet. Az edzők és a csapatkapitányunk, Vas Marci is úgy jött be az öltözőbe a szünetben, hogy ezt jó lenne befejezni, mert így semmi esélyünk a győzelemre” – mondja Bence.

Aztán a koncentráció, az óvatosabb játék meghozta a sikert. Ráadásul azon a meccsen megszületett az első Galló-gól is, amely a szerzője szerint is nagyon érett.

„Mutasd meg a gólörömöd!” – biztatják a srácok. De ő csak mosolyog azon, hogy a többiek szerint tipikus Vili-gólörömöt produkált. „Aki nem hiszi, járjon utána” – javasolja Csani.

Aki látta, nem felejti, no, de mit érzett a találat szerzője, amikor meglátta a korongot a hálóban?

„Fekete volt minden, nem emlékszem semmire.” Arra azért a többiekkel együtt mégis, hogy mi történt az utolsó másodpercekben, amikor a korong becsúszott az üres kapuba.

„Déjà vu, mert ugyanígy nyertünk egy éve Krakkóban is, a lengyelek ellen, ami a feljutást jelentette. És akkor is mindenki ugrált a padon” – eleveníti fel Csani. Bence veszi át a szót: „Vas Marci úgy ugrált a kispadon, mintha megnyertük volna a vébét, meg mindenkit csapkodott. Óriási élmény volt, hogy lejátszották a himnuszunkat.”

A fiúk természetesen rendkívül hálásak a szurkolóknak, akik minden egyes meccsükön hazai környezetet teremtettek a Jubilejnij Stadionban. Amikor vesztesen hagyták el a jeget, akkor is szakadatlanul szurkoltak, elénekelték a himnuszt, biztató üzenetekkel látták el a játékosokat. Mind a négyen egybehangzóan állítják: ezzel rengeteget tettek a teljesítményükhöz.

Mindez, pedig ahhoz, hogy a fehéroroszok elleni meccs után, abban a bizonyos, vicces IIHF-es rangsorban már nem az állt a magyar csapat neve mellett, hogy „kik vagytok és hogy kerültetek ide?”, hanem a következő:

„Nyertetek 5-2-re a fehéroroszok ellen? Tisztelet.”

Forrás: www.utanpotlassport.hu – RSS