„Iglói nélkül nem működött volna a rendszer!”

A tizenhatszoros országos bajnok hosszútávfutó, Török János volt az utolsó magyar sportoló, akinek edzéseit 1978 és 1980 között a legendás Iglói Mihály irányította. A Magyar Edzők Társaságának mesélt a „Náci bácival” eltöltött időszakról, a közös munkáról, a levelezésükről és a személyes találkozóikról.

 

Dr. Török János (fotó: JochaPress)

A hetvenes években még leírni sem lehetett Iglói Mihály nevét. Ön akkoriban mennyit tudott róla?

– 1955-ben a tornaterem öltözőjének falán ott lógott Iharos Sándor, Rózsavölgyi István és Tábori László újságból kivágott fényképe, és mindenkinek tudnia kellett a világcsúcsaikat. Iglói nevét sokat hallottam, de csak 1974-ben ismertem meg személyesen egy újvidéki utcai futóverseny előtt. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, ő Iglói Mihály. Hajnal egyig beszélgettünk a szobámban az edzésmódszertanról.

Iglói akkor Görögországban élt. Mikor és hogyan lett az Ön edzője?

– 1978-ban egyszer csak megjelent a Honvéd-pályán. Megtudtam, hogy Spiriev Bozsidár és felesége beszélni akar vele, ezért meghívattam magam hozzájuk én is, és megkérdeztem, hajlandó lenne-e edzéseket tartani nekem? Akkor már harminckét éves voltam, sok minden volt mögöttem, de azt felelte, semmi akadálya, másnap reggel fussak ennyit és ennyit. Óriási számok repkedtek a levegőben. Délutánonként pedig levezette az edzéseimet a Honvéd-pályán.

Milyen volt vele dolgozni?

– A közös munka azzal kezdődött, hogy az Öreg rám szólt, ne így fussak, a kezemet vegyem el a testem mellől, a könyökömet hagyjam kint, és vegyem vissza a lépéshosszaimat. Megcsináltam, de azokat a kilométerszámokat nem is lehetett volna másképp. Óriási munka volt, de szép lassan beleszoktam. Amíg itt volt, minden délután tartott nekem egy két-háromórás edzést.

És hogyan folytatták a munkát, amikor Iglói visszatért Görögországba?

– Levélben és telefonon. Egy hónapig rendesen jöttek is a levelek, amelyek utána elkezdtek csúszni, négy-öt nap helyett két-három hét alatt érkeztek meg. Mint kiderült, a hazai elhárítás lecsapott rá, hiszen a levelek tele voltak érthetetlen szám- és betűhalmazzal. De mivel már április-május volt, és jöttek a versenyek, nekem időben kellettek az edzéstervek, ezért az övé alapján végül én csináltam meg őket. Iglói visszatért 1979-ben és 1980-ban is, így minden évben személyesen is találkoztunk. Ki akartam menni hozzá Görögországba edzőtáborozni, meg is szereztem hozzá minden engedélyt, de az utolsó előtti napon ő mondta le, valószínűleg nem engedélyezték neki, hogy én is ott legyek. Ez egy kicsit szíven ütött.

Megszakadt a közös munka?

– Utána még egyszer felszívtam magam, nagyon meg akartam futni az országos csúcsot háromezren. Az utolsó hét iszonyú nehéz volt, az utolsó időre futásnál már nagyon fáradt voltam, leültem a dobókörnél, és becsapottnak éreztem magam. Ekkor odajött hozzám Rudolf Erika magasugró, mutatta a műtött lábát, és hozzátette, már alig várja, hogy végre dolgozhasson. Nagyon elszégyelltem magam, hogy miközben ő mindent megtesz, hogy újra edzhessen, én itt nyavalygok, pedig semmi bajom. Felálltam, végigcsináltam az edzést és a csúcs is meglett, az Öreget pedig rehabilitálták.

Hogy értve?

– Az 1980. februári fedett pályás országos bajnokság után hosszú idő óta először jelenhetett meg a neve a Népsportban, mint az edzőm, pedig akkor már harmadik éve együtt dolgoztunk. Utána Náci bácsival megszakadt a kapcsolatom.

Milyen ember volt Iglói Mihály?

– Szuggesztív, karizmatikus és bölcs. Egyszer mondtam neki, hogy Náci bácsi, nagyon fáradt vagyok, erre ő csak felnézett az égre, és annyit mondott, csinálni kell, mert halálunk után, odalent nagyon sok sötét éjszaka vár ránk. Jópofa, humoros ember volt, olyan tekintéllyel és tudással, hogy még én, a makacs tanítványa sem mertem neki visszadumálni.

Könnyen elsajátította a módszerét?

– Bár átláthatatlannak tűnt, én könnyen kiigazodtam rajta, már csak azért is, mert Rózsavölgyinek is hasonló volt, nála volt alkalmam beletanulni. Nekem az a véleményem, hogy nem lehet egy az egyben lemásolni ezt a módszert. Ha odaadom valakinek, biztosan nem tudja végigcsinálni, belerokkan és nem ér el eredményt. Az Iglói-rendszer Iglói nélkül nem működött volna.

Az óriási terhelést hogy bírta?

– Megcsináltam, amit kért, de óriási fáradtság volt rajtam folyamatosan. Az adaptációs küszöb hat-nyolc hét volt, ennyi kellett, hogy átálljon a szervezet. Addig az ember úgy érzi, nem bírja, de utána a teljesítmény nőni és a forma javulni kezd. Később volt egy tanítványom, aki elkezdte, de csak két és fél hétig bírta.

Miben volt más Iglói módszere?

– Kemény iram-állóképességi munka volt, Náci bácsi ebben hitt, ezt tudta nagyon jól. De ő is folyamatosan fejlődött, az én edzésadagom például már a duplája volt annak, amit Rózsavölgyi az ötvenes években elvégzett. Rózsavölgyi 1960-as edzésnaplójában például áprilisig nem is volt időre futás. Kulcsszavak voltak: „könnyű lendületes”, „lendületes”, „erős lendületes”, „erős lendületes fokozó” és „teljes erejű” futás. Ugyanez a gyors futásoknál, és mindenkinek magának kellett lefordítani, a gyors például nem azt jelentette, hogy sebesebben kellett futni, hanem hogy rövidebb legyen a lépéshossz. Vagy a „friss” kifejezés nála gyorsabb indulást jelentett.

Nyitott ember volt?

– Lehetett vele szakmailag is beszélgetni. Egyszer mondtam neki, hogy Náci bácsi, ezt a napi kétszer tizenhat kilométert egyszerűbben is le lehetne futni, miért kell ezt az iram-állóképességi munkát megcsinálni? Miért nem lehet négy perces kilométerekkel lefutni? Azt válaszolta, hogy jól gondolom, de miben más az az állóképesség, mint amit ez az edzésprogram adna? És igaza volt. Hitt a rövidebb, de gyorsabb távokban, mert olyan fáradt nem lehet az ember, hogy kétszáz métert ne tudjon gyorsan lefutni. Az Iglói-módszer „gyors lábakat” csinált.

Kapcsolatba lépett Iglóival, amikor 1993-ban hazatért?

– Annyian vették körül, hogy nem éreztem, szüksége lenne rám. Ő is magának való figura volt, én is az vagyok. De ma már kicsit sajnálom, a mostani eszemmel valószínűleg másképp csinálnám.

(MET / Vincze Szabolcs)