A magyar válogatott az 1930-as és az 1950-es világbajnokságon nem vett részt, de ezekre nem is nevezett. 1969-ben viszont elbuktuk a selejtezőt.
Jól kezdtünk, május 25-én a Népstadionban telt ház előtt 2:0-ra vertük Csehszlovákiát. A második meccset is hoztuk: Dublinban 2:1-re nyertünk az írek ellen. Ezt követte a számunkra tragikus koppenhágai meccs 1969 június 15-én. Kikaptunk 3:2-re az akkor jóval esélytelenebb dánoktól. Ezen a találkozón szenvedett súlyos sérülést az aranylabdás Albert Flórián, aki csak kilenc hónappal később játszhatott újra. Az őszi folytatásban először Prágában játszottunk és már 3:1-re vezettünk. Ám a csehszlovákok nem adták fel és a vége 3:3-as döntetlen lett. Két kötelező hazai győzelem következett Budapesten: októberben Dániát 3.0-ra, novemberben Írországot 4:0-ra vertük. A csoportmeccsek után nekünk és a csehszlovákoknak is 9-9 pontja volt. Hiába volt mind a gólarányunk, mind a gólkülönbségünk jobb, a szabályok értelmében ki-ki meccs döntött a vb-re való kijutásról. A magyar labdarúgás egyik legszomorúbb napja lett 1969. december 3-ika, amikor Marseille-ben 4:1-re kikaptunk, így a csehszlovákok utazhattak Mexikóba.
Először fordult elő, hogy neveztünk, de nem vehettünk részt a vb-n.
T.G.


