Terjedelmes interjút készített Dárdai Pállal, a válogatott és a Bundesligában éllovas Hertha BSC középpályásával Juha Pál, az origo.hu munkatársa.
A beszélgetés legérdekesebb részleteit – tekintettel arra, hogy akár labdarúgásunk kór- és korrajzának is tekinthető mindaz, amit a kitűnő játékos mondott – a szerző hozzájárulásával az alábbiakban közöljük.
-…Hogy 12 év után is Hertha-játékos vagyok, abban azért szerencse is van, mert a mai futballisták általában háromévente változtatnak, ha több pénzt kereshetnek máshol, váltanak, ám én a családom nyugalmát mindig fontos tényezőnek tartottam – magyarázta hűségét a bevezetőben Dárdai Pál. – …Panaszra semmi okom, az itteniek szeretnek, én pedig szeretek itt lenni
– Van olyan lakója Berlinnek, aki nem ismeri?
– Biztosan, hiszen egy ötmilliós városban sokan nem foglalkoznak a labdarúgással, viszont tény, hogy itt jobban megismernek, mint Magyarországon…
– A Hertha első, a Bayern München negyedik, reális képet mutat a táblázat?
– Szép pillanat a mostani, de nem szabad túlértékelni. Azt mondom, nekünk egy százalék esélyünk van a bajnoki címre, de ez is egy amolyan csodaszázalék… Egy vereséggel rögtön el is veszíthetjük az első helyet, így inkább azt mondom, bízzunk a dobogós hely elérésében, és ki kell élveznünk ezt a hetet. Ha aranyérmesek akarunk lenni, meg kell nyernünk a hátralévő 14 meccsünket.
– Úgy fél tucat évvel ezelőtt azt mondta, 32-33 évesen edzőként szeretne hazatérni Pécsre. Akkor még sincs itt az idő?
– Most edzés nélkül így játszottam a Bayern München ellen, ezért is mondom, amíg az ember bírja, addig játszani kell. A műtött térdemről azt mondták, örülhetek, hogy így néz ki, illik a biológiai életkoromhoz, ezért amíg lehet, focizni akarok. A sportágat Magyarországon leamortizálták, nem fogják fel az értékét, tornából felmentett emberek döntöttek a sorsáról. A német férfikézilabda-válogatott 1997-ben ki se jutott a vébére, majd 10 év múlva világbajnok lett, most az újságok tele vannak vele, 15 ezren járnak ki egy-egy meccsre. A magyar focival fordított a helyzet, nagy kultúrája volt, mégis sikerült teljesen tönkretenni.
– Ha nem akar hazatérni, akkor mihez kezd?
– Ez nagy kérdés, hogy mit fogok csinálni. Koordinálhatnám például a Hertha utánpótláscsapatát, és akkor jó környezetben maradok, vagy hazamegyek, ahol egy fecske nem fog nyarat csinálni, viszont szétidegeskedem magam. Korábban tényleg szerettem volna 34 évesen hazamenni, és két-három évet még Magyarországon focizni. Egyelőre maradok, viszont ha Magyarországon is minden így marad, és nem változik a szemlélet, akkor nincs hová hazamennem
– Miért nem nyit focisulit? A Dárdai név Magyarországon is jól cseng, gondolom, lenne mit átadnia a gyerekeknek.
– Focisulit nyitni butaság, mert csak úgy lehet, ha találok olyan embereket, akikkel van értelme. Legfeljebb annyit lehet tenni, hogy megpróbálom megszerettetni a gyerekekkel a focit…
– Nem szeretik eléggé?
– Attól, hogy valaki egy órát eljár edzeni, nem lesz jó futballista, a labdát egész nap szeretni kell. Az a baj, hogy amit a magyar utánpótlásból kiképeznek, az egy selejt, egy nagy nulla. Hiányzik a mentális erő, hiszen nézzék csak meg, ha a Győr a Stuttgarttal, a Honvéd a Hamburggal játszik, összeroppan. A mentalitásban van a hiba, mindenki meg van törve… Hajnal Tamás olyan fiatalon kiment külföldre, hogy már nem tudták elrontani, míg Gera Zoltán mást csinált tinédzserként, talán azért nem romlott el. Egy másik példa Huszti Szabolcs esete, Garami Józsi bácsi, akit nem bántani akarok, de nem vette észre, hogy Huszti erőszakos, gyors, még kölcsön is adták a Sopronnak, pedig ő a jelenlegi legjobb magyar labdarúgó. Az kevés, hogy páran kikerülnek 16-18 évesen külföldre, majd a másodosztályban fociznak.
– Úgy véli, az edzőkben van a hiba?
– Nem, a mai felnőttcsapat-edzőkkel nincs baj, hiszen ugyanazt tanulják, mint nyugat-európai kollégáik. Ha viszont lemennék a 16-17 évesekhez, azt látnám: sehogyan nem mennek a lőtt passzok. Mire felkerülnek az első osztályba, azzal kell kezdeni a munkát, hogy passzolni kell őket megtanítani. Elképedve néztem tavaly egy NB I-es bajnokit: a csapatok nem jutottak el egymás kapujáig, mintha nem is a kaput támadnák. A játékosokat már 7-8 évesen el kell kezdeni képezni. Én szerencsés helyzetben voltam fiatal koromban, mivel – az Ubrankovics Mihály vezette csapattal – minden hónapban volt két-három nemzetközi mérkőzésünk. Tehetséges korosztály volt az atlantai olimpián részt vett – Fehér Csabával, Lisztes Krisztiánnal, Király Gáborral is fémjelzett – futballválogatotté, szerintem nagy hiba, hogy nem hagyták egyben.
– A mostani fiatalok nem győzik meg?
– Kezdjük a legnagyobb tehetségnek tartott Németh Krisztiánnal, nem tudom, miért téveszti meg vele a drukkereket a magyar sajtó. Ha én lennék a szövetségi kapitány, az egyhetes összetartáson már két nap után hazazavartam volna. Lusta volt, és öntelt, nem láttam, hogy mutatni szeretne valamit. Amikor Angliában kölcsönadták, azt mondtam, két meccs után már a kórházban lesz, s ha nem is a lábát rúgták le, hanem a fejét, de igazam lett. Gulácsi Péterből viszont nagyon nagy kapus lehet.
– És a Real BL-keretébe meghívott Szalai Ádám?
– Ő nagyon szorgalmas, hajt az edzéseken, belőle jó csatár lehet, bár nem ártana, ha a felnőttek között is szerepelhetne az első osztályban.
– Úgy látom, berliniként is sokat gondolkodik a magyar futballról.
– Rengeteget. A foci az életem, Pécs a szívem csücske, és szívesen összekötném a kettőt, szeretnék egyszer hazatérni. A legjobb lenne a berlini Olimpiai-stadiont kiemelni, és a szakmai stábbal, a játékosokkal, az utánpótlással, a szurkolókkal együtt letenni Pécs egyik szegletére. Akkor ellennék Pécsett.
– Ha 20 évesen maradt volna Magyarországon, most milyen játékos lenne?
– Beleszürkültem volna a magyar mezőnybe…
– S miképp vélekedik Erwin Koeman szakértelméről?
– Nem tudom, mit keres itt egy ilyen jó szakember. Rendkívül jó edzésmódszereket alkalmaz, nagyrészt ennek köszönhető, hogy a vb-selejtező tabelláján ilyen jól állunk. Ha a folytatásban nem leszünk buták, viszont higgadtak, nyugodtak maradunk, akkor onnantól lesz szép és kerek a történet. Csak jót tudok róla mondani, s aki a háttérből rosszat mond, az hozzá nem értő, irigy ember. Aki megnézi a stábot, végignéz egy edzést és utána kritizál, az nem ismeri a nemzetközi edzésmódszereket. Olyan, mintha ez nem is a válogatott, hanem egy profi klub lenne profi stábbal. Nincs bratyizás, rend van, kemények és pörgősek az edzések, s mindent megbeszélünk a taktikáról is. Még a cserejátékosok is csak jót mondtak eddig róla, egyszerűen nincs mibe belekötni. Semmi dolgunk nincs, csak megnyerni a meccset.
